A farkas és a hét kecskegida

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy öreg erdő szélén egy kecskeanyó a hét kislányával, a hét pöttöm kecskegidával. Kicsi házuk ablakán minden reggel besütött a nap, és a hét gida ott bukdácsolt egymás hegyén-hátán, ahogy a kicsi jószágok szoktak. A kecskeanyó a világ minden kincséért sem hagyta volna magukra őket, de a kamra kiürült, ennivalóért indulnia kellett az erdőbe.

Mielőtt útnak eredt, összeterelte a hét gidát a tűzhely köré, és komoly hangon így szólt hozzájuk: – Vigyázzatok magatokra, amíg távol vagyok! Az erdőben ólálkodik a farkas, és ha egy kis rést talál, bebújik ezen az ajtón. Lehet, hogy azt fogja mondani: „Nyissatok ki, kicsikéim, én vagyok az édesanyátok!” – de ti ne dőljetek be neki. A farkast a rekedt, durva hangjáról és a sötét, szőrös mancsáról ismeritek meg.

A gidák megígérték, hogy résen lesznek, a kecskeanyó pedig megnyugodva indult az erdőbe. Alig tűnt el a fák között, halk kaparászás hallatszott az ajtón, majd egy mély, reszelős hang szólalt meg: – Nyissátok ki, kedveseim, megjöttem, hoztam finom falatokat mindannyiótoknak! De a gidák jól ismerték édesanyjuk lágy hangját, és ez most egészen máshogy szólt. – Te nem vagy a mi anyánk! – kiáltották kórusban. – A te hangod durva, mint a kavicsos út. Te a farkas vagy!

A farkas erre elkullogott a boltoshoz, és egy darab krétát kért, amit menten meg is evett, hogy a hangja lágyabbra váljon tőle. Kis idő múlva visszaosont a házikóhoz, és most már valóban vékonyabb, kedvesebb hangon kérlelte a gidákat. A legidősebb gida óvatosan az ablakhoz lopózott, és kikémlelt: a küszöbön egy sötét, szőrös mancsot pillantott meg, és rögtön tudta, kivel van dolguk. – A mi anyánk mancsa hófehér, a tiéd fekete, mint az éjszaka! Nem eresztünk be!

A farkas most már igazán bosszankodott, de nem adta fel ilyen könnyen. Elszaladt a molnárhoz, és addig kérlelte, míg az ráöntött egy jó adag fehér lisztet a mancsára. Mikor harmadszor is bekopogott, hangja épp olyan lágy volt, mancsa pedig épp olyan fehér, mint a kecskeanyóé, ezért a gidák gyanútlanul félrehúzták a reteszt.

Amint az ajtó kinyílt, a farkas hatalmasat ugrott, és a hét gida rémülten menekült szanaszét a szobában. Ki az asztal alá bújt, ki az ágy alá kúszott, ki a kemence mögé, ki a mosdótál alá, s volt, aki a szekrénybe rejtőzött. A legkisebb gida ijedtében a nagy állóóra tokjába kúszott be, és onnan hallgatta rémülten a történteket. A farkas sorra megtalálta testvéreit, csak a legkisebbet nem vette észre az óratokban.

Miután jóllakott, a farkas kényelmesen kiballagott a házból, kiment a rétre egy öreg fa alá, lefeküdt a puha fűbe, és mély álomba szenderült. Nem sokkal később hazaért a kecskeanyó, és szíve összeszorult, amikor meglátta a feldúlt szobát: a szék felborítva, az asztal alól kilógó terítő, s a gidáinak nyoma sincs sehol. Kétségbeesetten szólongatta őket egyenként, mígnem egy vékonyka hang felelt neki az óratok mélyéről.

A legkisebb gida előbújt, és zokogva mesélte el, mi történt: hogyan jött a farkas, és hogyan tűntek el sorra a testvérei. A kecskeanyó szíve majd megszakadt bánatában, de nem engedte, hogy elárassza a kétségbeesés. Kézen fogta a legkisebb gidát, és elindultak, hogy megkeressék a farkast.

Nem kellett sokáig keresniük, mert a fa alatt ott hortyogott a farkas olyan hangosan, hogy a lombok is beleremegtek. A kecskeanyó közelebb lépett, és ekkor furcsa mozgolódást vett észre a farkas kerek hasában, mintha valami élne odabent. Reménykedve suttogta: – Talán, csak talán, a gidáim még életben vannak!

Gyorsan hazaszaladt ollóért, tűért és cérnáért, majd óvatosan, hogy fel ne ébressze az alvó farkast, résnyire nyitotta a hasát. Egy szempillantás alatt kiugrott onnan egy, majd kettő, végül mind a hat gida, épen és egészségesen, csak kissé kába fejjel a nagy kalandtól. Nagy volt az öröm, ölelték, csókolták egymást, de a kecskeanyó gyorsan csendre intette őket, és megkérte a gidákat, hogy hozzanak jó nagy köveket a patak partjáról.

Amíg a farkas édesdeden aludt tovább, a kövekkel megtömték a hasát, aztán a kecskeanyó ügyes kézzel visszavarrta a sebet, mintha ott sem járt volna senki. Mikor a farkas felébredt, furcsa nehézséget érzett a gyomrában, és rettentő szomjúság gyötörte a sok kréta és liszt miatt. Nagy nehezen feltápászkodott, és a közeli patakhoz cammogott, hogy igyon.

Ahogy lehajolt a vízhez, a hasában lévő kövek súlya előrebillentette, és csobbanva a patakba zuhant, ahonnan a nehéz kövekkel a hasában többé nem tudott kimászni. A kecskeanyó és a hét kecskegida ott állt a parton, kéz a kézben, és nézték, ahogy a víz elnyeli a gonosz farkast. Aztán vidáman hazasétáltak, és örömükben körbe-körbe táncoltak a házuk előtt, mert megint együtt volt a család, épen és boldogan.