A brémai muzsikusok

Élt egyszer egy öreg szamár, aki egész életében gazdájának a zsákjait hordta a malomba, hűségesen, panasz nélkül. De ahogy teltek az évek, a háta meggörnyedt, a lába elbizonytalanodott, és egy nap meghallotta, amint a gazdája azt mondja: ennek a jószágnak már nem sok hasznát veszem, ideje másról gondoskodnom. A szamár nagyot sóhajtott, aztán elhatározta, hogy inkább világgá megy. „Elmegyek Brémába – mondta magában –, ott, hallottam, szívesen fogadják, aki szépen tud muzsikálni, én pedig még mindig tudok jó hangosan iázni.”

Útnak is indult hát, csendben, hajnalban, mielőtt bárki felébredt volna a háznál. Nem messze a falutól egy kutyát talált az árok szélén heverészve, olyan szomorúan lihegett, mintha az egész világ ránehezedett volna. – Mi bánt, öreg cimbora? – kérdezte a szamár. – Ó, hagyd csak – felelte a kutya –, elfáradtam a sok vadászattól, a lábam már nem bírja a futást, a gazdám pedig azt mondta, jobb, ha máshol keresek magamnak helyet. A szamár egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt: – Tudod mit, gyere velem Brémába! Ott zenészekre van szükség, és a te ugatásod is szépen csenghet a dobszó mellett.

Továbbindultak hát ketten, s nem sokkal később egy macskával találkoztak, aki az út szélén ült, olyan bánatos képpel, mint akinek elveszett a kedve. – Téged meg mi keserít, cirmos? – kérdezte a szamár. – Az, hogy megöregedtem – felelte a macska –, a fogaim már nem olyan élesek, mint régen, inkább dorombolnék a tűzhely mellett, semmint egerekre vadásszak, de a gazdasszonyom máshogy gondolta ezt. A szamár és a kutya összenéztek, aztán egyszerre mondták: – Gyere velünk Brémába, ott a te szép, lágy hangodra is szükség lesz!

Így vándorolt már hármuk együtt, mikor egy tanyaudvar kerítésén egy kakast pillantottak meg, aki torkaszakadtából kukorékolt, mintha az élete múlna rajta. – Ugyan miért rikoltozol ilyen elszántan? – kérdezte a szamár. – Mert holnap vasárnap – felelte a kakas –, vendégek jönnek, és hallottam, amint a szakácsné azt mondta, belőlem lesz a leves. Amíg tehetem, hát szépen, hangosan éneklek. – Ne búsulj – mondta a szamár –, van nálad szebb hang, mint a tiéd? Gyere velünk Brémába, ott igazi énekesként köszönthetnek majd, nem fazékba valóként!

Négyesben vágtak neki hát az útnak, s már közeledtek Brémához, amikor az erdő mélyén rájuk esteledett. Úgy döntöttek, ott töltik az éjszakát, mert a városig már nem jutottak volna el napnyugta előtt. A szamár és a kutya egy hatalmas fa alá heveredtek, a macska felkuporodott az ágak közé, a kakas pedig egészen a lombkorona tetejére repült, hogy jól körülnézhessen. Onnan fentről egyszer csak apró fényt pillantott meg a távolban, mintha egy ablakból szűrődne ki.

– Fény van arra, valami ház lehet ott – kiáltotta le a kakas –, talán jobb szállásra lelünk, mint ez a hideg avar. A négy jóbarát megörült a hírnek, és elindultak a fény felé, míg egy kis erdei házikóhoz nem értek. Kíváncsian közelebb lopóztak, és hogy beláthassanak az ablakon, egymásra álltak: a szamár alulra, a kutya a hátára, a macska a kutya hátára, legfelülre pedig a kakas. Bent egy hosszú asztalnál rablók lakomáztak, roskadásig rakott tállal, boroskancsóval, jókedvű nótázással.

– Bárcsak nekünk is jutna abból a finom falatból – suttogta a szamár, és ekkor mind a négyüknek eszébe jutott ugyanaz a gondolat. Egy néma biccentéssel megegyeztek, aztán egyszerre kezdtek bele a maguk nótájába: a szamár iázott, ahogy a torkán kifért, a kutya vadul ugatott, a macska nyávogva visított, a kakas pedig rikoltva kukorékolt, mind egyszerre, az ablakon át. A rablók, akik ilyen szörnyű zenebonát még sohasem hallottak, halálra rémültek, azt hitték, valami kísérteties szörnyeteg tört rájuk, és fejvesztve rohantak ki az erdőbe.

A négy barát pedig bemászott az ablakon, és nekiláttak a hátrahagyott lakomának, jóízűen, ahogy csak farkaséhes vándorok tudnak. Mikor jóllaktak, mindegyikük keresett magának kényelmes helyet éjszakára: a szamár kiheveredett az udvaron a szalmára, a kutya az ajtó mögé kuporodott, a macska összegömbölyödött a kályha még meleg hamuja mellett, a kakas pedig felröppent a mestergerendára. Hamarosan mind a négyen mélyen aludtak, elégedetten, ahogy csak jóllakott vándorok tudnak.

Éjfél felé az egyik rabló visszaosont, hogy megnézze, biztonságos-e már a ház. Mivel odabent sötét és csendes volt, bement, és a kályhához lépett, hogy gyertyát gyújtson a parázsnál – csakhogy a macska szeme úgy villant a sötétben, mint két izzó szikra, és amikor a rabló közelebb hajolt, a macska ijedtében az arcába vágott a körmével. A rabló ordítva menekült volna az ajtó felé, de ott a kutya harapott a lábába, aztán kirohanva az udvaron a szamár rúgott egyet rajta, a mestergerendáról pedig a kakas rikoltotta utána: – Kukurikú! – A rabló úgy száguldott vissza a társaihoz, mintha az egész erdő üldözné, és remegve mesélte: egy házban egy boszorkány karmolta meg, egy óriás harapta meg a lábát, egy szörnyeteg rúgta hátba az udvaron, és egy hang még utána is kiáltott valamit a tetőről.

A rablók ezután soha többé nem merészkedtek vissza abba a házba. A szamár, a kutya, a macska és a kakas pedig annyira megkedvelték az otthonos kis házikót, hogy úgy döntöttek, ott is maradnak, Brémáig már el sem mentek. Együtt éltek tovább, jóban-rosszban egymás mellett, és esténként, ha kedvük szottyant, elénekelték a maguk különös kis nótáját – nem is volt szükségük több muzsikusra, hiszen négyen is épp elegen voltak.