A Mikulás elveszett csengője

December ötödikének éjszakáján halkan hullt a hó a kis falura, és minden ablakban pihent már egy-egy kifényesített csizma. Lili is ott feküdt az ágyában, szorosan betakarva, és a fülét hegyezte, hátha meghallja a szánkó csilingelését. Mellette, a szőnyegen, Morzsa kucorgott összegömbölyödve, az ő kis fekete-fehér kutyája, aki mindenhová vele tartott. – Vajon most repül-e már a Mikulás? – suttogta Lili a plafonnak.

Odakint, a felhők fölött, a Mikulás szánja épp a falu fölé ért. Elöl a rénszarvasok prüszkölve húzták a szánt, a szán orrán pedig ott lógott az a kis aranyszínű csengő, amely minden Mikulás-éjszakán vele utazott. Ameddig az a csengő szólt, addig tartott az éjszaka, és addig maradt annyi idő, hogy minden gyerek csizmájához eljusson. Ekkor azonban egy hirtelen szélroham megrázta a szánt, a csengő szíja elpattant, és a kis csengő lehullott – egyenesen bele a falu alatt kavargó hóesésbe.

A Mikulás azon nyomban megérezte az éjszaka hirtelen csendjét. Nem hallotta többé a csingilingi hangot, és ettől nagyon elszomorodott, mert tudta, hogy csengő nélkül hamar felkel a nap, és sok-sok csizma üresen marad. – Meg kell találnom! – mondta a rénszarvasoknak, és lefelé irányította a szánt, pontosan oda, ahol Lili háza állt.

Lili meghallotta, hogy valami puhán reccsen a kertjükben, mintha egy nagy szán ereszkedne le a hóba. Kinézett az ablakon, és a szíve nagyot dobbant: ott állt a kertjükben, a régi almafa mellett, maga a Mikulás, a rénszarvasok pedig türelmesen várakoztak. Lili gyorsan belebújt a csizmájába és a kabátjába, Morzsa pedig már ugrott is utána a lépcsőn, és ketten kiosontak a kertbe, ahol a hó csillogott a holdfényben.

– Mikulás bácsi, valami baj van? – kérdezte Lili csendesen, nehogy felébressze a szüleit. A Mikulás megsimogatta hosszú, fehér szakállát, és szomorúan bólintott. – Elvesztettem a csengőmet, kedves kislány. Enélkül nem tudom, mennyi időm maradt még, és félek, hogy nem érek oda minden gyerekhez virradatig.

Lili körülnézett a hatalmas, csendes kertben, és egy pillanatig nem tudta, hol is kezdje a keresést. De aztán lenézett Morzsára, aki már izgatottan szimatolt a hóban, ide-oda cikázva az orrával. – Morzsa mindig megtalálja, amit elveszítek! – mondta Lili büszkén. – Ő majd segít.

Morzsa körbeszaladta a kertet, megszagolta a hóbuckákat, majd hirtelen megtorpant a kerítés mellett, és vidáman csaholni kezdett. Lili és a Mikulás odasiettek, de ott csak egy kis nyestnyomot találtak a hóban, semmi csengőt. – Ne csüggedj – mondta a Mikulás kedvesen. – Ha közösen keressük, biztosan előkerül.

Tovább mentek hát, egészen a kert végében álló bokrokig, ahol a hó vastagon befedte az ágakat. Morzsa megint megállt, most már halkabban szaglászva, és óvatosan beledugta az orrát egy hóval borított bokor alá. Ekkor halk, tompa csilingelés hallatszott – nagyon halk, mintha a hó is elnyelte volna a hangját. – Ott van! – kiáltott fel Lili, és óvatosan belenyúlt a bokor alá.

Az ujjai valami kicsi, kerek és hideg tárgyhoz értek. Kihúzta: ott csillogott a tenyerén a Mikulás aranyszínű kis csengője, kissé havasan, de sértetlenül. A Mikulás szeme felragyogott, mint két csillag. – Megtaláltátok! Ezer köszönet neked, Lili, és neked is, kis Morzsa!

Gyengéden a tenyerébe vette a csengőt, és finoman megrázta. A csengő olyan tisztán csilingelt, hogy a hó is mintha halkabban hullott volna körülöttük, mintha ő is hallgatózna. – Most már időben eljutok minden csizmához – mondta a Mikulás megkönnyebbülten. – De előbb hadd köszönjem meg nektek illendően a segítséget.

Egy pillanatra a zsákjába nyúlt, és elővett két apró, csillogó kis csengettyűt: egyet Lilinek, egyet Morzsa nyakörvére. – Ha valaha bajban lennétek, csak rázzátok meg ezeket, és én azonnal megtudom, hogy szükségetek van rám – mondta, majd felszállt a szánjára.

A rénszarvasok felvágtattak a levegőbe, a nagy aranycsengő pedig újra csilingelni kezdett, most már erősen és vidáman, mintha sose hallgatott volna el. Lili és Morzsa még sokáig nézték a csillagos eget, ahogy a szán fényes pontja egyre kisebb lett, majd eltűnt a felhők között.

Reggelre minden csizma megtelt a faluban, Lili csizmájában is ott csillogott egy apró aranycsengő, mellette pedig egy cetlin ez állt: „Köszönöm, hogy megtaláltátok, amit a legjobban kerestem.” Lili mosolyogva bújt vissza az ágyába, Morzsa pedig elégedetten kucorodott össze a lába mellett, és attól az éjszakától kezdve mindketten tudták, hogy a Mikulás sosem felejti el, ki segített neki, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.