A legkisebb rénszarvas

Messze északon, ahol a hó sosem fogy el, és a fenyők úgy állnak egymás mellett, mint megannyi fehér sapkás őr, élt egy rénszarvascsalád. Otthonuk egy csendes, hósapkás völgy volt, ahol minden évben, a legsötétebb téli éjszakán, elindult a nagy karácsonyi út.

A családban a legkisebb rénszarvast Pihének hívták, mert a bundája olyan puha volt, mint a hulló hópehely. Pihe mindig ott állt a sor végén, ha a többiek egymás mellé rendeződtek, és mindig ő nézett fel a legjobban a nagy, erős agancsú társaira.

A legnagyobb és legbátrabb közülük Zord volt, akinek agancsa úgy ágazott szét, mint egy öreg tölgyfa koronája. Amikor Zord elindult, mindenki utat engedett neki, és mindenki azt hitte, hogy egy ilyen fontos éjszakán csak az erős, nagy testű rénszarvasoknak van helyük.

– Én túl kicsi vagyok ehhez – sóhajtott Pihe egy este, amikor a hold már magasan járt az égen. – Mit tudnék én segíteni, ha még a havon át is alig látok?

Az édesanyja megsimogatta a fejét az orrával, és csendesen annyit mondott: – A legkisebb szem is meglátja azt, amit a nagy szemek elnéznek, kedvesem. Várd ki a magad idejét.

Amikor eljött a nagy éjszaka, Mikulás sorra befogta a rénszarvasokat a szánja elé. Zordot az élre állította, a többieket utána, és Pihét is befogta, egészen a sor végére, könnyű, csendes kis állatként.

Az ég csillagokkal volt kirakva, mint egy hatalmas, fénylő térkép, és a szán elindult a fehér erdők és alvó falvak felett. Sokáig minden simán ment, a hó csendesen ragyogott alattuk, és a gyerekek ablakában apró fények égtek.

Aztán egyszerre feltámadt a szél. Hó kavargott mindenfelé, olyan sűrűn, hogy egy pillanat alatt eltűnt a csillagos ég, eltűntek a fények, eltűnt maga az út is.

Zord megpróbált előrenézni, de a hó csak kavargott, fehér volt minden, akárhová fordult a feje. – Nem látom az utat! – kiáltotta a szélbe, és a hangja most először remegett egy kicsit.

Mikulás megállította a szánt, és aggodalmasan nézett körbe. – Ha most nem találjuk meg az utat, sok gyerek hiába vár ránk reggelig – mondta csendesen, inkább magának, mint a rénszarvasoknak.

Pihe a sor végén állt, és bár a szíve gyorsan dobogott a félelemtől, valami furcsát érzett. Ő, aki mindig alacsonyan tartotta a fejét, most, hogy a hó alacsonyan kavargott, hirtelen jobban látott, mint a többiek: egy apró, meleg fénypontot messze lent, és egy kéményből felszálló füst szagát hozta felé a szél.

– Azt hiszem… azt hiszem, én érzem, merre van a falu – szólt Pihe, olyan halkan, hogy majdnem elnyelte a szél. Zord meglepetten fordult felé, de nem szólt semmit, csak várt.

– Próbáld meg, Pihe – mondta Mikulás, és a hangjában annyi bizalom volt, amennyit Pihe még sosem hallott senkitől. – Benned bízom.

Pihe mélyet lélegzett, és előreindult. Kicsi termetével könnyedén átcsusszant két hótól roskadó fenyő között, ott, ahol Zordnak meg kellett volna kerülnie az egészet, és követte a füst illatát, a fény halvány csillogását a hóban.

Lépésről lépésre, a szán is utat talált a nyomában, ki a kavargó hóból, egyenesen a falu fölé, ahol az ablakokban még égtek a kis lámpák. A gyerekek másnap reggel pontosan ott találták az ajándékaikat, ahová valók voltak.

Amikor hazaértek a csendes völgybe, Zord odalépett Pihéhez, és lehajtotta hozzá a nagy fejét. – Köszönöm, kicsi barátom. Nélküled ma éjjel eltévedtünk volna.

Pihe elmosolyodott, és most már nem érezte magát olyan kicsinek. Ahogy ott álldogáltak a csillagok alatt, Mikulás még odasúgta neki: – Látod, nem az számít, ki a legnagyobb. Az számít, ki figyel a legjobban.

Attól az éjszakától kezdve a rénszarvasok mindig helyet adtak Pihének a sor elején is, ha kellett. És valahányszor nagy hó esett, mindenki tudta: a legkisebb szem néha a legtöbbet lát.