A békakirály

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy király, s annak a legkisebb lánya volt a legszebb az egész országban. Olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott rajta minden reggel, amikor besütött a kastély ablakán. A palota mögött sűrű, öreg erdő terült el, s annak a közepén egy hűs vizű forrás csobogott egy vén hársfa árnyékában.

Legkedvesebb játéka egy aranygolyó volt. Feldobta a magasba, elkapta, megint feldobta – ez volt a kedvenc mulatsága. Egy forró délutánon azonban rosszul kapta el az aranygolyót: az elgurult, legördült a fűben, és – csobbanás! – belepottyant a forrás mély vizébe.

A királylány utánanézett, de a forrás olyan mély volt, hogy a fenekét sem lehetett látni, s a kicsi lány keservesen sírva fakadt. Sírt, sírt, egyre csak sírt, amikor egyszer csak megszólalt mellette egy vékony hangocska. – Ugyan, mit sírsz, te szép királykisasszony? Még a kő szíve is meglágyulna tőle.

A lány körülnézett, de senkit nem látott, csak egy nagy, zöld békát, aki éppen kidugta a fejét a forrás vizéből. – Ó, te vagy az, béka? – szipogta a lány. – A legszebb aranygolyómat ejtettem a vízbe, s most sohasem kapom vissza.

A béka bólintott. – Ne búsulj, segíthetek rajtad. De mondd csak, mit adnál nekem, ha visszahoznám? – A királylány gondolkodás nélkül felelte: – Bármit kaphatsz, amit csak kérsz! A szép ruháimat, a gyöngyeimet, akár az aranykoronámat is.

A béka a fejét rázta. – Nem kellenek nekem a ruháid, sem a gyöngyeid, sem a koronád. Én csak azt szeretném, hogy szeress engem barátodul: ülhessek melletted az asztalnál, ehessek a tányérodból, ihassak a poharadból, és éjszakára a párnád mellett alhassak.

A királylány úgy gondolta, ugyan mit is számít, amit egy ostoba békának ígér – hazamehet, és el is felejtheti az egészet. Ezért gyorsan rábólintott: – Megígérem, megígérem, csak hozd vissza a golyómat! – A béka erre alábukott a vízbe, s egy szempillantás múlva már fel is bukkant, szájában az aranygolyóval.

Kiköpte a fűbe, a lány pedig boldogan felkapta, és futásnak eredt hazafelé, olyan gyorsan, hogy a béka hívó szavát rá sem hederítette. Másnap este, amikor a király az udvarával együtt vacsorához ült, különös zaj hallatszott a palota nagy kapuja felől.

Placcs, placcs, placcs, mintha nedves talpacskák koppannának a márványlépcsőn. Aztán kopogtak az ebédlő ajtaján, és egy vékony hang szólalt meg: – Engedj be, legkisebb királylány, hiszen ígéretet tettél nekem a forrásnál! A királylány elsápadt, és gyorsan az apjához szaladt, hogy elmondja, mi történt.

A király figyelmesen végighallgatta, aztán komolyan ránézett a lányára. – Ha egyszer ígéretet tettél, azt meg is kell tartanod, kedves lányom. Aki ígéretet szeg, az nem méltó a királyi névre. Eredj, engedd be a barátodat.

A királylány sóhajtva kinyitotta az ajtót, s a béka nagy ugrásokkal egyenest az asztalig szökdécselt. – Emelj fel magad mellé! – kérte, s a lány – bár legszívesebben elfutott volna – engedelmeskedett. A béka ott ült mellette a széken, s csendben figyelte a fényes tányérokat.

– Told közelebb a tányérodat, hadd egyek belőle veled együtt – szólt a béka, s a lány, apja szemének intésére, meg is tette. A béka jóízűen falatozott, míg a királylánynak alig ment le egy falat is a torkán. Amikor jóllakott, nagyot nyújtózott: – Most pedig fáradt vagyok. Vigyél fel a szobádba, hadd aludjak a párnád mellett, ahogy megígérted.

A királylánynak erre kicsordult a könnye, hiszen hideg és nyirkos volt a béka, ő pedig a puha, meleg ágyát szerette. De az apja gyengéden megfogta a kezét. – Ne félj tőle, kicsim. Aki egy szegény, bajba jutott teremtésen segít, azt semmi rossz nem érheti. Tartsd meg, amit ígértél.

Sóhajtva hát felvitte a békát a szobájába, s letette a párna sarkára. Nézte a kis zöld jószágot, amint ott gubbaszt szelíden, s ahogy elnézte, furcsa melegség öntötte el a szívét: hiszen a béka mégiscsak segített rajta, amikor senki más nem tudott. Lehajolt hát, és egy könnyű kis csókot nyomott a hideg kis homlokára – búcsúzóul, barátságból.

Abban a pillanatban különös dolog történt. A béka bőre szétnyílt, mint egy vékony köpönyeg, s helyette egy fiatal királyfi állt a szoba közepén, ragyogó szemekkel, mosolyogva. – Köszönöm, hogy kitartottál az ígéreted mellett – mondta. – Egy gonosz varázslónő békává változtatott engem, s csak az szabadíthatott meg, aki jóságból, önzetlenül a barátjává fogad, míg béka vagyok.

A királylány elcsodálkozott, de szíve mélyén örült is, hiszen a királyfi olyan kedves és jóravaló volt, amilyennek egy barátnak lennie kell. Reggel aranyhintó gördült a palota elé, hat hófehér lóval, a bakon pedig egy hűséges szolga ült, akit Hű Henriknek hívtak. Henrik annyira bánkódott ura elátkozása miatt, hogy vasabroncsokat kellett a szíve köré tétetnie, nehogy a nagy bánat kettéhasítsa.

Ahogy a hintó gördülni kezdett hazafelé, a királyfi és a királylány boldogan üldögéltek egymás mellett, s útközben egyszer csak reccsenést hallottak. – Talán eltört a hintó, Henrik? – kérdezte ijedten a királyfi. – Nem, uram – felelte a hű szolga –, csak egy abroncs pattant le a szívemről, mert olyan boldog vagyok, hogy újra a régi önmagad lehetsz.

Még kétszer reccsent az abroncs az úton, s mire hazaértek, Henrik szíve is éppolyan könnyű és boldog volt, mint gazdájáé. A király örömmel fogadta haza a vőlegényt, s hamarosan nagy lakodalmat csaptak, amelyre az egész országot meghívták. A királylány és a királyfi pedig attól a naptól fogva hűséges társak maradtak egész életükben.