A sárkány, aki buborékot fújt

Hol volt, hol nem volt, a Zöld-hegyek mélyén, egy meleg barlangban élt egy sárkánycsalád. Amikor megszületett a legkisebb sárkányfiók, az egész család köré gyűlt, hogy lássa, milyen lángot fúj majd először. Csakhogy a kicsi sárkány, ahelyett hogy tüzet okádott volna, csak egy apró, szivárványszínű buborékot eresztett a levegőbe, amely lassan szállt, majd halkan kipukkant.

„Legyen hát a neve Buboka!” – mondta nagyapó nevetve, mert még sosem látott ehhez hasonlót. A többi sárkányfiók aznap éjjel már apró, parázsló szikrákat fújt, Buboka pedig csak buborékokat – egyre színesebbeket és egyre nagyobbakat.

Ahogy telt-múlt az idő, Buboka testvérei megtanulták, hogyan gyújtsanak lángot egy szál gyertyán, hogyan melegítsék fel a barlang kövét hideg téli estéken. Buboka pedig ott ült a sarokban, és szégyenkezve nézte, ahogy buborékai a mennyezetig szállnak. „Miért nem tudok én is tüzet fújni, mint mindenki más?” – kérdezte szomorúan az édesanyjától.

Az édesanyja megsimogatta a fejét, és azt felelte: – Minden sárkánynak megvan a maga ajándéka, kicsim. A tiéd csak még nem találta meg a helyét. Buboka bólintott, de a szíve mélyén továbbra is máshogy szeretett volna lenni.

Egy reggel, amikor a testvérei épp lánggal edzettek a hegyoldalban, Buboka csendben elindult lefelé a völgybe. Repült a fák fölött, míg egyszer csak megpillantott egy nagy, szürke várat, amelynek minden ablaka csukva volt, és egyetlen kéménye sem füstölgött vidáman.

A vár kapuja előtt egy kislány üldögélt egyedül a lépcsőn, térdére hajtott fejjel. Amikor meglátta a leszálló sárkányt, ijedten hátrahőkölt, de Buboka gyorsan felemelte a mancsát. – Ne félj – mondta –, én nem tudok tüzet fújni, csak ezt. És egy nagy, csillogó buborékot eresztett a levegőbe.

A kislány szeme elkerekedett. A buborék lassan ereszkedett felé, benne megcsillant a nap minden színe, aztán halkan, vidáman kipukkant az orra előtt. Először meglepődött, aztán – nagyon hosszú idő óta most először – elmosolyodott.

– Én Lilla hercegnő vagyok – mondta a kislány. – Nálunk már senki sem mosolyog, mióta egy szomorú felhő telepedett a várunk fölé, és senki sem tudja elűzni. Buboka felnézett, és valóban, egy szürke felhő lógott mozdulatlanul a torony felett, mintha csak odaragasztották volna.

– Talán én segíthetek – mondta Buboka, bár maga sem tudta biztosan, hogyan. Mély levegőt vett, és egyszerre száz apró buborékot fújt a felhő felé, mindegyiket más színben, ahogy táncoltak és csillogtak a délelőtti fényben.

A buborékok körbelengték a szürke felhőt, mintha csak játszani hívnák. A felhő pedig, mintha megcsiklandozták volna, lassan foszladozni kezdett, míg végül egy halk sóhajjal teljesen eloszlott, és mögüle előbukkant a kék ég.

Az ablakok sorra kinyíltak a várban, az emberek kidugták a fejüket, hogy lássák, mi történik. Amikor megpillantották a színes buborékfelhőt a vár fölött, egyszerre kezdtek kacagni és tapsolni, mintha egy régi, elfeledett dallam jutott volna eszükbe.

Maga a király is kilépett az erkélyre, és amikor egy buborék pont az orra hegyén pukkant szét, olyan hangosan nevetett, hogy még a szakálla is beleremegett. – Ki hozta ide ezt a csodát? – kérdezte, és amikor megpillantotta a szerényen meghúzódó Bubokát, sietve lement hozzá.

– Kedves kis sárkány – mondta a király –, te hoztad vissza a mosolyt a királyságunkba, amikor a tűz sem tudta volna. Maradnál nálunk, hogy minden nap ilyen szépet varázsolj? Buboka boldogan bólintott, Lilla hercegnő pedig megfogta a mancsát, és attól kezdve mindennap együtt fújták a buborékokat a vár tornyáról.

Így lett Buboka, a kis sárkány, aki sosem tudott tüzet fújni, az egész királyság kedvence, mert megtanulta: nem kell mindenkinek lángolnia ahhoz, hogy fényt vigyen mások életébe. És minden este, amikor lement a nap, fújt még egy utolsó, halkan csillogó buborékot az égre, hogy a gyerekek szép álmokat lássanak alatta.