A bátor kis töklámpás

Egy nagy tökföldön, ahol ősszel arannyá és narancssárgává érett minden termés, lakott egy apró, kerek tök. Kisebb volt a testvéreinél, a szára is félrebillent egy kicsit, mégis a szíve épp olyan nagy volt, mint a legkövérebb töké a sor végén. Nappal boldogan sütkérezett a napfényben, hallgatta a szél zizegését a levelek közt, és nézte, ahogy napról napra egyre kerekebb lesz. De mikor lement a nap, és a föld fölött megsűrűsödött a sötétség, a kis tök minden este ugyanazt tette: behúzódott a nagy levelek alá, és megpróbált minél kisebbre összehúzódni.

– Miért félsz ennyire a sötéttől? – kérdezte tőle egy este a szomszédja, egy jókedvű, pocakos sütőtök. – Éjjelente semmi rossz nem történik velünk itt a földeken. – Nem tudom – suttogta a kis tök. – Csak úgy érzem, a sötétben minden nagyobbra nő, és nekem nincs semmi fényem, amivel odanézzek. Kicsi vagyok, és félek a sötétben. A sütőtök megcsóválta a levelét, de nem tudott erre mit felelni, hiszen neki sosem volt még ilyen gondja.

Teltek-múltak a napok, és a tökföldön egyre hűvösebbek lettek az esték. A nagy tököket egyenként vitték el a gazdák: némelyikből illatos pite lett, másikból meg lámpás egy kapualjba. A kis tök minden alkonyatkor ugyanazt gondolta magában: vajon őt is elviszi valaki, vagy annyira apró és félszeg marad, hogy senki sem veszi észre? És mikor beesteledett, most is csak összehúzta magát, és halkan ismételgette: kicsi vagyok, és félek a sötétben.

Egy délután aztán vidám hangok kúsztak be a tökföld szélén. Két gyerek szaladgált a sorok közt egy nagy kosárral, és minden tökhöz odahajoltak, megkopogtatták, megforgatták, mielőtt eldöntötték, elviszik-e. Ők többnyire a nagy, kerek tököket választották, de a kislány egyszer csak megállt a kis, félrebillent szárú tök előtt. – Nézd, milyen vicces kis arca lesz ennek! – kiáltotta, és óvatosan a karjába vette. – Pont ilyen kellett nekünk otthonra.

A kis tök nem hitte el, hogy éppen őt választották, hiszen olyan aprónak és girbegurbának érezte magát a többi mellett. Mégis kellemes meleg bizsergést érzett belülről, ahogy a kislány a kosárba fektette a többi tök mellé. Otthon a konyhaasztalon gyengéden lemosták, megtörölgették, és a család körbeállta, hogy megnézze.

Az apa vékony ceruzával kerek szemeket és széles, mosolygós szájat rajzolt a tök oldalára, a kislány pedig két hegyes, vidám fület javasolt hozzá. Aztán óvatosan levágták a tetejét, mint egy kis kalapot, és kanállal gyengéden kikanalazták belülről a magokat. A kis tök úgy érezte, mintha csiklandoznák, és minél üresebb lett belül, annál könnyebbnek és tágasabbnak érezte magát, mintha végre lenne hely benne valami újnak.

Mikor a rajzolt vonalak mentén kivágták a mosolygós arcot, a kislány egy apró gyertyát csúsztatott a tök belsejébe, és óvatosan meggyújtotta. A kis tök egyszerre érezte, hogy meleg fény tölti be egészen belülről, és a szemén, a száján át kiszűrődik a világba. Most először történt meg vele, hogy nem kívülről várta a fényt, hanem ő maga volt az, aki világított.

Mikor beesteledett, kivitték a tornác szélére, egy kispolcra, ahonnan messzire rálátott az egész kertre. A kis tök várta, hogy elfogja a régi félelem, de most más volt minden: a sötétség puhán megérintette, ám ő nem tűnt el benne, hiszen a saját fénye vele maradt. Egy kósza kismacska, aki a szomszéd kertből tévedt erre, meglátta a meleg fényt, és biztos léptekkel hazatalált a fényére figyelve.

– Nézzétek, milyen bátran világít! – nevetett a kisfiú, mikor meglátta, hogy a macska a tök fénye nyomán talál haza. – Ő lett a mi bátor kis töklámpásunk. A kis tök végre megértette, amit addig nem tudott: nem attól múlik el a félelem, hogy eltűnik a sötétség, hanem attól, hogy találunk magunkban egy kis fényt, amit megoszthatunk másokkal.

Attól az estétől kezdve a kis töklámpás minden éjjel ott világított a tornácon, és barátságosan köszöntötte mosolygós szemeivel mindenkit, aki hazafelé tartott a sötétedő utcán. Már nem kellett levelek alá bújnia, hiszen most már ő volt az, aki másoknak mutatta az utat. És mikor a ház elcsendesedett, és mindenki aludni tért, a kis tök halkan, elégedetten ennyit mormolt magában: kicsi vagyok, de fénylek a sötétben, és ez éppen elég ahhoz, hogy többé ne féljek.