A kis szellem, aki félt a sötétben

Egy régi, repkénnyel befutott toronyban, a falu szélén, élt egy pöttöm kis szellem. Pihének hívták, mert olyan könnyű volt, mint egy elszabadult felhőpamacs. Nappal vidáman lebegett a toronyszobában, játszott a napsugarakkal, és halkan dudorászott magában.

Ám amikor lenyugodott a nap, és a torony sarkai bekékültek, Pihe szíve mindig összeszorult. – Jaj, de sötét van! – suttogta ilyenkor, és a legkisebb zugba bújt, ahol még pislákolt egy kevés fény.

Furcsa is volt ez, hiszen egy szellemnek igazán nem kellene félnie a sötéttől. De Pihe még egészen pici volt, és a sötétség neki csupa ismeretlen zizegést, reccsenést és suhogást jelentett.

Egy őszi estén, amikor a hold már felkúszott az égre, és a lombok között hideg szél zörgette a faleveleket, Pihe megint csak a szoba sarkába húzódott. – Bárcsak ne kellene kimennem! – sóhajtotta. De az ablak résén át furcsa, susogó hang szűrődött be, és Pihének minden bátorságát össze kellett szednie, hogy kikukucskáljon.

Az ablakpárkányon egy apró denevér gubbasztott, szárnyát maga köré fonva, mint egy puha kabátot. – Ki vagy te, és mit keresel itt ilyen sötétben? – kérdezte Pihe remegő hangon.

– Szöszi vagyok, a denevér – felelte az kedvesen. – A sötétség az én otthonom. Nappal alszom, este pedig kirepülök, hogy megkeressem a legfinomabb éjjeli bogarakat. Miért félsz te, kis szellem? Hiszen te magad is az éjszaka gyermeke vagy.

Pihe elszégyellte magát egy kicsit, de aztán bevallotta: – Nem szeretem, ha nem látom, mi van körülöttem. Minden zörej ijesztőnek tűnik. – Szöszi erre huncutul elmosolyodott. – Gyere, repülj velem egy kicsit! Megmutatom, hogy a sötétben nincs mitől félni.

Pihe óvatosan kilebegett az ablakon, és Szöszi mellett szállt a torony körül. Ahogy repültek, egy öreg tölgyfa ágán halk, mély hang szólalt meg: – Huhú! Kik zavarják meg az éjszakai csendemet?

A fa ágán egy nagy szemű, bölcs bagoly ült, tollai olyan puhák voltak, mint a párna. – Ne félj tőlem, kicsi szellem – mondta kedvesen. – Buba vagyok, a bagoly. Az éjszaka az én barátom is, mert benne mindent meglátok, amit mások nem.

– De hát olyan sötét van! – suttogta Pihe. – Hogyan látsz bármit is? – Buba erre lassan Pihe mellé libbent, és a szárnyával a csillagos ég felé mutatott. – Nézd csak jobban! A sötétség sosem teljesen fekete. Nézd, ott a hold, amott a csillagok, és a fák között is ezer apró fény pislákol.

Pihe felnézett, és valóban, most, hogy nem a félelmére figyelt, észrevette, hogy apró fények pislákolnak a fűben, a hold ezüstös fénye pedig végigfolyt a torony falán. A sötétség egyszeriben már nem is tűnt annyira ijesztőnek, inkább olyan volt, mint egy nagy, meleg takaró tele apró fényekkel.

– Látod – mondta Szöszi –, a sötétben nem szörnyek laknak, hanem olyan barátok, mint mi. Csak meg kell tanulni másképp nézni rá. Buba bólintott, és hozzátette: – Aki fél a sötéttől, az csak azért fél, mert még nem ismeri jól. Pedig az éjszaka maga is szeret játszani, énekelni, és titkokat susogni azoknak, akik meghallgatják.

Attól az estétől kezdve Pihe minden éjjel kirepült Szöszivel és Bubával. Együtt kergették a felhőket, együtt hallgatták a szél meséit, és együtt nevettek, amikor egy-egy bogár ijedten menekült előlük.

Ha néha mégis rátört a régi félelem, Pihe csak behunyta a szemét, és eszébe jutott, amit a barátaitól tanult: a sötétben barátok várják, csak jól kell körülnézni. Ilyenkor mély levegőt vett, és bátran tovább repült.

Azóta, ha valaki elhalad az öreg torony mellett egy csendes, csillagos éjszakán, néha halk kacagást hallhat a levegőben. Az emberek azt mondják, ez csak a szél játéka a fák között, pedig valójában Pihe, Szöszi és Buba repülnek együtt, boldogan, a barátságos, csillagfényes sötétségben.