A dinó, aki nem tudott ordítani

Réges-régen, amikor a világ még tele volt zöld, párás völgyekkel, élt egy dinoszaurusz-család a Zúgó-hegy lábánál. A legkisebb fiókát Toboznak hívták, mert olyan kerek és bozontos volt a taréja, mint egy apró toboz.

Testvérei, Dörgő és Villám, már egészen kicsi koruktól úgy tudtak ordítani, hogy megremegtek tőle a fák levelei. Amikor Dörgő kinyitotta a száját, a madarak ijedten rebbentek fel az ágakról. Amikor Villám ordított, még a folyó vize is összefodrozódott.

Toboz azonban, bárhogy is próbálkozott, csak halk, dallamos dúdolást tudott kiadni magából. Ha nagy levegőt vett, és teljes erejéből próbált ordítani, akkor is csak egy szelíd, zümmögő ének kerekedett a hangjából, mint amikor a szél átfúj egy nádason.

– Próbáld meg még egyszer! – biztatta Dörgő. – Végy nagyobb levegőt! Toboz nagy levegőt vett, és teljes erejéből... dúdolni kezdett. A hangja szép volt, de nem harsogó, nem ijesztő, egyáltalán nem olyan, amilyennek egy igazi dinoszaurusznak lennie kell.

– Sebaj – mondta végül Toboz –, majd egyszer sikerül. Legbelül azonban szomorú volt, mert minden este, mielőtt elaludtak, a dinó-gyerekek versenyt ordítottak a szikla tetején, és ő mindig csak hallgatta őket a bokrok közül.

Egy este a nagyobbacska dinó-gyerekek elhatározták, hogy felfedezik a Ködös-szurdokot, ahol a felnőttek szerint különleges, csillogó bogyók teremnek a sziklapárkányokon. Toboz is velük tartott, bár egy kicsit félt, mert az öregek azt mesélték, a szurdokban lakik egy nagyon öreg, nagyon alvós óriásgyík, akit soha, de soha nem szabad felébreszteni.

– Csak csendben kell maradnunk – súgta Villám –, és minden rendben lesz. Beosontak hát a szurdokba, ahol a köd úgy ölelte körbe a sziklákat, mint egy puha takaró. A csillogó bogyók tényleg ott remegtek a magas kőpárkányokon, és a gyerekek boldogan szedegetni kezdték őket.

Ekkor azonban a legkisebb közülük, a pöttöm Fürge, megcsúszott egy nedves kövön, és lezuhant egy mélyebb hasadékba. Ijedtében akkorát sikoltott, hogy a hangja végigszáguldott a szurdok minden zugában.

A kiáltásra megmoccant valami hatalmas a köd mélyén. Egy réges-régi, mohlepte szikla lassan megemelkedett – nem szikla volt az, hanem az alvó óriásgyík háta –, és most, hogy felébredt, morogva-dörmögve nyújtózkodni kezdett.

Dörgő és Villám úgy megijedtek, hogy torkukra fagyott az ordítás. Toboz azonban, aki eddig hátul lapult, most odaosont a hasadék pereméhez, ahol Fürge sírdogált lent, egyedül és rémülten.

– Ne félj – dúdolta neki halkan Toboz, és a hangja úgy hullámzott a szurdokban, mint egy csendes patak. – Itt vagyok. Hallod a hangomat? Kövesd csak szépen. Fürge a dúdolás nyomán araszolt felfelé a hasadék keskeny párkányain, és lassan-lassan, Toboz énekét követve, egyre feljebb kapaszkodott.

Eközben az óriásgyík egyre magasabbra emelte a fejét, és az orra már-már a felhőket böködte. Ahogy Toboz tovább dúdolt, halkan és egyenletesen, az óriás szeme lassan-lassan leereszkedett. A dúdolás olyan volt, mint egy altatódal, amit talán ő is hallott réges-régen, kölyökkorában.

– Aludj csak – suttogta Toboz szinte magának, miközben tovább énekelt –, aludj csak szépen. Az óriásgyík nagyot ásított, visszaereszkedett a földre, és a teste újra kővé dermedt a mohák alatt. A szurdokban visszatért a csend.

Fürge eközben kimászott a hasadékból, és zokogva bújt Dörgő és Villám közé. Mind a hárman Tobozra néztek, aki még mindig ott állt a peremen, és lágyan dúdolt, hogy a kis Fürge megnyugodjon.

– Te mentettél meg minket – suttogta Villám elképedve. – A hangoddal. – Ha most ordítottál volna, mint mi szoktunk – tette hozzá Dörgő –, az óriás biztosan teljesen felébredt volna. A te dúdolásod altatta el újra.

Toboz elpirult örömében, bár egy dinoszaurusznak elég nehéz elpirulni zöld pikkelyek alatt. Aznap este, amikor hazaértek a völgybe, és az egész család köréjük gyűlt, hogy meghallgassa a történetüket, mindenki Tobozt ünnepelte.

Attól kezdve minden este, mielőtt a dinó-gyerekek elaludtak, nem versenyt ordítottak a szikla tetején, hanem sorban odabújtak Tobozhoz, hogy meghallgassák esti dúdolását. Megtanulták, hogy nem az a hang a legfontosabb, amelyik a leghangosabb, hanem az, amelyik a legjobbkor szólal meg.

Toboz pedig, aki sosem tudott nagyot ordítani, attól az estétől fogva tudta: az ő halk, dallamos hangja éppolyan fontos, mint a testvérei mennydörgése – csak másképp fontos.