A hópehely utazása

Magasan, a téli égbolt szürke felhőpaplana alatt egy apró hópehely ébredezett. Pici volt, hatágú, és olyan könnyű, mint egy elsuttogott gondolat. A testvérei csendben pihentek körülötte, összebújva várták, hogy elinduljanak lefelé. Ő azonban nem akart várni, mert látni akarta, milyen az a világ odalent.

– Testvérkéim, ti nem vagytok kíváncsiak? – kérdezte halkan. – Vajon milyen lehet a föld, amerre mi hullunk? A felhő, aki öreg volt és bölcs, megrezdült, és szelíden így szólt hozzá: – Kíváncsi kis Pihe, hamarosan magad is megtudod. Csak engedd el magad, és a szél majd elvisz.

Ekkor megérkezett a szél is, hidegen és játékosan, és megpöccintette Pihe csücskét. – Kapaszkodj belém, kis hópehely, és megmutatok neked mindent, amit csak akarsz! – nevetett. Pihe egy pillanatig félt, aztán bátran elengedte magát, és zuhanni kezdett.

Lassan hullott lefelé, forogva, táncolva, mint egy apró csillag. Körülötte száz és száz másik hópehely szállt vele, mindegyik egyedi, mindegyik más mintázatú, mégis mind egyetlen nagy, fehér táncot lejtettek együtt. Pihének sosem volt még ilyen szép élménye.

Alatta sötét erdő húzódott, ahol a fák már régen levetették lombjukat, és most csendben álltak, mintha aludnának. Egy fekete tollú varjú ült egy ág hegyén, és ahogy Pihe elsuhant mellette, megszólította. – Hová, hová, kis hópehely? – károgta. – Nem tudom még – felelte Pihe. – Csak azt tudom, hogy zuhanok, és minden olyan gyönyörű idelent!

– Vigyázz, a föld kemény tud lenni – figyelmeztette a varjú kedvesen, ahogy egy nagybácsi szokta. – De ne félj, minden hópehelynek megvan a maga helye, ahová meg kell érkeznie. Pihe ezen elgondolkodott, miközben tovaszállt egy fenyőerdő fölött.

Lent egy mókus kuporgott a fészkében, egy odúban a fatörzs belsejében, és résnyire kinyitotta a szemét. – Szia, hópehely! – kiáltott fel. – Te vagy az, aki betakarod nekünk a földet, hogy melegben aludhassunk télen? – Én? – csodálkozott Pihe. – Nem is tudtam, hogy ilyen fontos dolgom van!

– Minden hópehelynek fontos dolga van – mondta a mókus, és visszabújt a mogyoróhéjak közé. – Ti vagytok a tél puha takarója. Pihe szíve ettől egészen átmelegedett odabent, pedig ő maga jéghideg volt. Milyen jó, hogy ő is segíthet valamiben!

Tovaszállt hát, immár nem félve, hanem büszkén, a szél szárnyán, míg végül egy kis falu fölé érkezett. Lent apró házak álltak, kéményükből füst szállt az ég felé, az ablakokban meleg, sárga fény pislákolt. Pihe most már látta, hogy nemcsak ő maga hullik, hanem vele együtt az egész világ fehérbe öltözik.

Aztán egyszer csak nevetést hallott. Egy kis udvaron két gyerek szaladgált kabátban, sállal, vastag kesztyűben, és hógolyókat gyúrtak boldogan. – Nézd, milyen nagy hóember lesz belőle! – kiáltotta az egyik. – És nézd, hogy esik a hó! – kiáltotta a másik, és felnézett az égre, kitátott szájjal, hogy elkapjon egy pelyhet a nyelvén.

Pihe ekkor érezte, hogy a szél lassan leteszi, ő maga pedig egyre lassabban forog, egyre puhábban ereszkedik. És akkor, egészen finoman, egy kislány kinyújtott kesztyűjére hullott. – Szia, kis hópehely – suttogta a kislány, és óvatosan nézte, nehogy elolvassza a lehelete. – Milyen szép csillag vagy!

Pihe boldogan pihent meg a meleg gyapjúkesztyűn. Végre megérkezett! Látta a kislány mosolygós arcát, hallotta a nevetést, és érezte, hogy körülötte az egész világ csupa fehér csoda. Eszébe jutott minden, amit útközben tanult: hogy bátornak lenni jó, hogy minden aprócska hópehelynek fontos szerepe van, és hogy a tél nem hideg és ijesztő, hanem gyönyörű és varázslatos.

Ahogy a nap lassan lenyugodott a hegyek mögött, Pihe érezte, hogy egyre könnyebb lesz, egyre inkább szertefoszlik, mint egy elalvás előtti gondolat. Nem félt, mert tudta, hogy egy apró csepp víz formájában a földbe szivárog majd, és tavasszal talán éppen egy virágot segít kivirágoztatni. Utolsó gondolata az volt, milyen jó, hogy elindult, milyen jó, hogy kíváncsi volt, és milyen jó, hogy végül pontosan oda érkezett, ahol szükség volt rá. A falu felett, a csillagos égbolt alatt pedig csendben aludni tért minden hópehely, várva a következő telet.