A tündér és a harmatcsepp

Volt egyszer egy rét, ahol nyaranta minden hajnalban ezer apró gyöngyszem csillogott a fűszálakon. Harmatcseppek voltak ezek, és mindet egy pindurka tündér hintette szét, mielőtt fölkelt volna a nap. Úgy hívták: Harmatka.

Harmatka akkora volt, mint egy katicabogár, a szárnya pedig olyan vékony és fénylő, mint egy szappanbuborék héja. Éjjelente végigsuhant a réten, és minden szirom, minden falevél tetejére cseppentett egy kis harmatot, hogy reggelre üdén, frissen ébredjenek a virágok.

Ám egy nyáron nem esett az eső. A nap egyre hevesebben tűzött, a patak elkeskenyedett, majd el is némult, a fű megsárgult, és a virágok egyre lejjebb hajtották a fejüket. Harmatka minden éjjel kevesebb harmatot tudott csepegtetni, mígnem egy reggelre már egyetlen csepp sem maradt a tarisznyájában.

– Mi lesz így a réttel? – sóhajtotta, és körbejárta a hervadó szirmokat. A pipacsok könnyben úsztak, a lóhere lekonyult, még a mindig vidám pitypang is szomorúan lógatta bóbitáját.

Harmatka egész éjjel kereste, hátha talál valahol egy elrejtett cseppet. Bejárta a fűszálak alját, benézett a csigaházak öblébe, megkopogtatta a pókháló sarkait. Már majdnem feladta, amikor egy öreg tölgyfa gyökere alatt, egy mohapárnácska közepén megpillantott valamit: egyetlen, aprócska harmatcseppet, amely úgy csillogott, mint egy csepp csillagfény.

– Megvagy! – suttogta boldogan, és óvatosan, két tenyerébe fogva emelte fel, nehogy elpattanjon. – Te vagy a rét utolsó cseppje. Vigyázni fogok rád.

Ahogy hazafelé indult vele, meghallotta, hogy valaki szipogva sír a fű tövében. Egy kis hangya volt az, aki napok óta nem talált innivalót.

– Kérlek, tündérkém, adj egy korty vizet, mert olyan szomjas vagyok – könyörgött a hangya.

Harmatka szíve összeszorult. Egyetlen csepp volt csupán, és ha most odaadja, semmi sem marad, amivel reggel felébressze a rétet. De a hangya szeme olyan szomorú volt, hogy nem tudott nemet mondani. Finoman megbillentette a cseppet, és egy pici gyöngyöcskényit csorgatott a hangya szájába.

– Köszönöm! – csillant fel a hangya szeme, és már szaladt is tovább, hírül vinni a többieknek, hogy Harmatkánál még van víz.

Alig ment tovább pár lépést, egy döngicsélő méhecske toppant elé, azután egy szomjas katicabogár, majd egy egészen pindurka pók is előmerészkedett a hálója sarkából. Mindegyiknek ugyanaz volt a kérése, és Harmatka mindegyiküknek adott egy leheletnyi cseppecskét, míg végül alig maradt több a tenyerében egy könnycseppnyinél.

Leült egy kőre, és nézte az utolsó, apró vízgyöngyöt. Tudta, hogy ha ezt is elajándékozza, neki magának nem marad semmije, amivel a rétet megmenthetné. De aztán eszébe jutott valami, amit a nagyanyja, egy ősöreg fűzfatündér tanított neki még kiskorában: „A legkisebb csepp is elég lehet, ha jó helyre kerül.”

Fölnézett az égre. A hold éppen akkor bújt elő egy felhő mögül, sápadt fénye végigfolyt a réten. Harmatka odasétált a legelhervadtabb virághoz, egy apró, lekonyult harangvirághoz, amelynek szirmai már szinte átlátszóvá száradtak. Óvatosan a virág szívébe engedte az utolsó cseppet.

– Ne félj – suttogta neki. – Ez a csepp kicsi, de benne van minden éjszakai harmat emléke. Ő majd segít, hogy újra higgy az esőben.

A harangvirág megremegett, ahogy a csepp végigfolyt a szirmai belsején, és halk, csilingelő hangot adott, mintha egy pici harang szólalt volna meg az éjszakában. A hang végigfutott a réten, fűszáltól fűszálig, s ahogy szállt, mind több virág emelte föl a fejét, mintha hallották volna, hogy nincs egyedül, aki kitart.

Fönt az égen a hold még jobban kikandikált, és mögötte, messze nyugaton, sötét felhők gyülekeztek. Egy hűvös szél indult el a rét fölött, s magával hozta az eső illatát, azt a különleges, poros-friss illatot, amit csak a szomjas föld ismer.

Hajnalra megeredt az eső. Csendesen, szelíden kopogott a leveleken, végigsimított minden szirmon, és a patak is újra dúdolni kezdett a medrében. A virágok itták magukba a vizet, a fű zöldbe fordult, és a rét lassan visszalelte a hangját.

Harmatka a harangvirág tövében ücsörgött, bőrig ázva, de boldogan. A hangya, a méhecske, a katica és a pók mind odagyűltek köré, hogy megköszönjék, amit tett.

– Nem is maradt semmid magadnak – mondta csendesen a kis pók.

– De igen – mosolygott Harmatka, és körbemutatott az esőben fürdő réten. – Ez az egész most mind az enyém. És a tiétek is.

Attól a nyártól kezdve, valahányszor a rét megszomjazott, a virágok mindig elmesélték egymásnak, hogyan mentette meg egyetlen pici tündér az utolsó harmatcseppet – és hogyan lett abból az egyetlen cseppből egy egész esős éjszaka.