Holle anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, s volt neki két lánya. Az egyik, a mostohalánya, szép volt és szorgalmas, mint a nyári nap; a másik, a sajátja, se szép nem volt, se dolgos, csak lusta és házsártos. Az édesanya mégis ezt az utóbbit szerette jobban, hiszen vér szerint az övé volt, a mostohalányra pedig minden nehéz munkát ráhárított.

Szegény mostohalánynak naphosszat fonnia kellett a kerekes kútnál, kint az udvar szélén, hidegben-melegben egyaránt. Annyit font, hogy az ujjai kicsattantak, s néha vércsepp hullott a fonálra is. De nem panaszkodott, csak font tovább, mert tudta, hogy másképp nem lesz nyugta otthon.

Egy nap úgy megszúrta az ujját, hogy a vér lecsordult az orsóra. Ijedtében a kúthoz hajolt, hogy lemossa róla a vért, ám az orsó kicsúszott a kezéből, és belepottyant a mélybe. Sírva szaladt be a házba, s elmondta, mi történt, de a mostohaanyja rá sem hederített a könnyeire, csak ennyit mondott: – Ha leejtetted, magad hozd is fel! Addig be ne tedd ide a lábad, míg az orsó nincs nálad!

Mit volt mit tennie, a lány visszament a kúthoz, és nagy bátorságot gyűjtve beleugrott, hogy megkeresse az orsót. Abban a pillanatban elvesztette az eszméletét, s amikor újra kinyitotta a szemét, egy csodaszép, napsütötte réten találta magát. Virágok illatoztak körülötte, madarak daloltak, és sehol egy lélek – csak ő és a végtelen zöld mező.

Elindult hát, hátha rátalál valamerre az elveszett orsóra. Nem messze egy kemencéhez ért, tele illatos, ropogósra sült kenyerekkel, s a kenyerek egyszer csak megszólaltak: – Jaj, kedves lányom, húzz ki minket, mert rég megsültünk, még odaégünk itt egészen! A lány szót fogadott, elővette a nagy fa lapátot, és sorra kihúzta a kenyereket, nehogy odaégjenek, aztán továbbindult.

Hamarosan egy almafához ért, ágai roskadoztak az érett almától, s a fa megszólalt hozzá: – Ó, rázz meg engem, kérlek! Az almáim mind megértek, alig várják, hogy leessenek. A lány nem kérette magát, jól megrázta a fa törzsét, mire az almák sorra a földre gurultak, szép kupacba, s ő megköszönte a fának, majd továbbment.

Végül egy különös kis házikóhoz ért. A kapuban egy öregasszony állt, akinek olyan nagy fogai voltak, hogy a lány első pillantásra egészen megijedt tőle, de az öregasszony barátságosan szólította meg: – Ne félj tőlem, kedvesem! Gyere csak közelebb, Holle anyónak hívnak, s ha nálam szolgálsz, jó dolgod lesz. Csak arra kell ügyelned, hogy az ágyamat minden reggel jól kirázd, míg a toll csak úgy szállingózik belőle, mert ha nálam esik a hó, akkor esik hó nálatok is, odalent a világban.

A lány beleegyezett, hiszen kedves volt hozzá az öregasszony hangja. Szorgalmasan főzött, takarított, és minden reggel olyan alaposan kirázta a nagy dunyhát, hogy a toll csak úgy kavargott a szobában, mint egy kis hóvihar. Holle anyó elégedett volt vele, sosem szólt rá csúnyán, jó ételt adott neki, s a lány szép csendes napokat töltött nála.

Ám ahogy teltek a hetek, a lányba egyre jobban belopózott a honvágy. Hiányzott neki az otthoni udvar, még ha nehéz sora volt is ott, hiányzott az anyja hangja, még ha az a mostohaanyja hangja volt is. Egy nap összeszedte a bátorságát, és így szólt: – Drága Holle anyó, jó dolgom van nálad, de nagyon vágyom haza. Kérlek, engedj vissza a magaméi közé.

Holle anyó elmosolyodott, és bólintott. – Szép, hogy így érzel, s mivel becsülettel szolgáltál nálam, magam kísérlek ki a kapuig – mondta, és odavezette a lányt a nagy kapuhoz.

Amint a lány átlépett a kapun, arany kezdett hullani rá az égből, mintha csak eső esne, csillogó, ragyogó aranyeső, ami rátapadt a ruhájára, a hajára, mindenére. Holle anyó ekkor a kezébe nyomta az elveszett orsót is, amit annak idején a kútba ejtett. – Ez a tiéd, hűséges munkádért – mondta, és becsukódott mögötte a nagy kapu.

A lány hazaindult, s ahogy közeledett a házhoz, a kakas felröppent a kerítésre, és messzire kiáltotta: – Kukurikú! Hazatért az aranylány, kukurikú! A mostohaanyja és a lusta lány kiszaladtak a kapuba, és nem hittek a szemüknek, mert a lány tetőtől talpig aranyban csillogott.

Amikor elmesélte, mi történt vele a kútban és Holle anyónál, a mostohaanyja szeme csillogni kezdett a kapzsiságtól, és rögtön elhatározta, hogy a saját lányát is elküldi ugyanarra a szerencsére. Leültette hát a lusta lányt a kút mellé, kezébe adott egy orsót, és úgy megszurkálta annak ujját tövissel, hogy az orsó véres legyen. Aztán belelökte az orsót a kútba, a lányt pedig utána küldte, s az éppúgy egy szép rétre pottyant, mint nővére.

A lusta lány is elindult, hogy megkeresse a szerencséjét, s hamar odaért a kemencéhez, ahol a kenyerek megint csak könyörögtek: – Húzz ki minket, kérlek, mert megégünk! De a lusta lány csak vállat vont. – Még hogy én piszkoljam be a kezem miattatok – mondta, és faképnél hagyta a kenyereket.

Aztán az almafához ért, amely szintén kérlelte, hogy rázza meg az ágait, de a lány erre is csak legyintett: – Még mit nem, hisz az egyik alma a fejemre eshet – s továbbsétált, ügyet sem vetve a fára.

Végül ő is megérkezett Holle anyó házához, s mivel hallott már az aranyesőről, gondolkodás nélkül beállt szolgálni. Az első napon még csak-csak igyekezett, de hamar előbukkant az igazi természete: reggelente lustán kászálódott ki az ágyból, a dunyhát épphogy megrázta egyszer-kétszer, s a tollak alig szállingóztak belőle. Panaszkodott a sok munkára, és egyre türelmetlenebb lett.

Holle anyó eltűrte néhány napig, de hamar belátta, hogy ez a lány nem olyan, mint a nővére volt. Egy reggel így szólt hozzá: – Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenj. A lusta lány örömmel hallotta ezt, hiszen már ő is unta a szolgálatot, és biztos volt benne, hogy őt is aranyeső várja a kapuban.

Holle anyó kikísérte a nagy kapuhoz, a lány pedig büszkén, kihúzott háttal lépett át rajta, várva a csillogó aranyat. Ám amint átlépett a küszöbön, nem arany, hanem sűrű, fekete szurok zúdult rá az égből, és úgy rátapadt, hogy soha többé nem tudta lemosni magáról.

Szégyenszemre, szurkosan kellett hazamennie, s otthon a kakas is másképp köszöntötte: – Kukurikú! Szurkos lett a lusta lány, kukurikú! S bármennyire is súrolta magát ezután, a szurok egy életen át rajta maradt, emlékeztetve mindenkit, hogy a jóság és a szorgalom szebb ruha mindennél, aranynál is drágább.