A szépség és a szörnyeteg

Élt egyszer egy messzi városban egy kereskedő, aki három lányt nevelt. A két nagyobbik büszke volt és válogatós, mindig azt nézték, ki mit visel. A legkisebbet Szépségnek hívták, mert olyan jó szíve volt, hogy a szomszédok még a madarak énekében is az ő nevetését vélték hallani. Szépség korán kelt, rendet rakott, könyvet olvasott, és mindenkinek segített, aki csak kérte.

Egy tavaszon a kereskedő hajói elsüllyedtek a tengeren, és a család egyszerre szegény lett. Kis házba költöztek a város szélén. A nővérek duzzogtak és sírdogáltak, Szépség viszont felkötötte a kötényét, és ő főzött, ő mosott, ő kertészkedett. Közben dalolt is, hogy a ház ne legyen olyan szomorú.

Egy napon levél érkezett: az egyik hajó mégis partot ért, és a kereskedőnek el kell mennie érte. Indulás előtt megkérdezte a lányait, mit hozzon nekik. – Selyemruhát! – kérte az egyik. – Aranyláncot! – kérte a másik. Szépség elmosolyodott. – Nekem csak egyetlen szál rózsát hozz, apám – mondta. – Itt a mi kertünkben egy se akar nyílni.

A kereskedő hiába járt a kikötőben, mert a hajó rakománya mind odaveszett. Üres kézzel indult haza, és az erdőben ránőtt az est. Havas szél kerekedett, az ösvény eltűnt a lába alól. Már-már feladta, amikor a fák között fényt látott. Egy hatalmas kastély állt előtte, minden ablaka ragyogott.

A kapu magától kinyílt. Bent tűz égett a kandallóban, az asztalon forró leves és friss kenyér várta, mintha valaki tudta volna, hogy jön. A kereskedő jóllakott, aztán elnyújtózott egy puha ágyon. Embert nem látott sehol, csak azt érezte, hogy a kastély vigyáz rá.

Reggel a kertben járt, és egyszer csak megpillantott egy rózsabokrot, tele piros virággal. – Szépség rózsát kért – gondolta –, hát hozok neki! – És letört egy szálat. Abban a pillanatban dörgő hang rázta meg a kertet. Előtte állt a Szörnyeteg, nagy, bozontos, szarvas fejű, és mély hangon morogta: – Én adtam neked szállást, te meg a rózsámat lopod? Vagy te jössz vissza ide, vagy eljön helyetted egyik leányod, de csak jószántából.

A kereskedő remegve ígérte meg, hogy visszatér. A Szörnyeteg egy láda aranyat is adott neki az útra. Otthon aztán elmondta a lányainak, mi történt. A nővérek sírdogáltak, de Szépség felemelte a fejét. – Nem hagyom, hogy te menj, apám – mondta. – Én megyek. Nem hiszem, hogy igazán rossz volna az, aki ilyen szépen megvendégel.

Szépség beköltözött a kastélyba. Szobája tele volt virággal, a polcon könyvek sorakoztak, a falon tükör függött. Minden este vacsoránál megjelent a Szörnyeteg. Eleinte félt tőle, de a hang, amely hozzá szólt, egyre szelídebbnek tűnt. Együtt sétáltak a kertben, és Szépség egyszer csak azon kapta magát, hogy nevet a Szörnyeteg ügyetlen tréfáin.

Minden este ugyanaz a kérdés hangzott el: – Szépség, hozzám jönnél feleségül? – És Szépség mindig kedvesen így felelt: – A barátod szívesen leszek, de feleség nem leszek. – A Szörnyeteg szomorúan bólintott, és másnap este újra megkérdezte.

Telt az idő, és egyszer Szépség belenézett a varázstükörbe. Az apját látta benne, ágyban fekve, betegen, egyedül. Szépség szeme megtelt könnyel. – Engedj haza egy hétre – kérte a Szörnyeteget. – Ápolni akarom az apámat. – A Szörnyeteg sokáig hallgatott. – Menj – mondta végül. – De ígérd meg, hogy hét nap múlva visszatérsz. Különben nagyon elszomorodom, és elhervadok, mint a rózsa.

Szépség hazament, és az apja a gondoskodástól napról napra erősödött. A hetedik nap azonban eljött és elmúlt, mert az öröm mellett Szépség elfelejtette számolni a napokat. Aznap éjjel azt álmodta, hogy a Szörnyeteg a rózsakertben fekszik, hideg harmattal a bundáján, és egyedül van.

Szépség felriadt, és szívében fájdalom nyilallt. Nem várt reggelig: ráhúzta a köpenyét, és futott az erdőn át, vissza a kastélyba. A kertben megtalálta a Szörnyeteget a rózsabokor alatt, fáradtan, lehunyt szemmel. – Itt vagyok, ne félj! – suttogta, és átölelte. – Bocsáss meg, hogy késtem! Nem akarom, hogy elmenj. Szeretlek, olyannak, amilyen vagy.

Alighogy kimondta, fény szökkent a kert fölé, mintha ezer csillag hullott volna le egyszerre. A Szörnyeteg alakja megváltozott, és Szépség előtt egy fiatal herceg állt, kedves, barna szemmel. – Egy rossz varázslat tartott fogva – mondta. – Addig kellett szörnyetegnek maradnom, amíg valaki úgy nem szeret, ahogy vagyok. Te megtetted ezt, Szépség.

Meghívták az apát és a nővéreket is a kastélyba, és nagy lakodalmat csaptak. A rózsák egyszerre kinyíltak, a madarak énekelni kezdtek, és a herceg meg Szépség boldogan éltek, amíg csak világ a világ. A kastély kertje pedig azóta is tele van virággal.