Hófehérke

Réges-régen, amikor sűrűn hullott a hó, élt egy királyné, aki ébenfa keretű ablaknál üldögélt, és varrogatott. Ahogy a tűvel dolgozott, elszúrta az ujját, és három csepp vére hullott a hóra. Olyan szépnek látta a fehér hó, a piros vér és a fekete ébenfa találkozását, hogy csendben azt kívánta: bárcsak lenne egy lánya, akinek bőre fehér, mint a hó, ajka piros, mint a vér, haja pedig fekete, mint az ébenfa.

Nem sokkal ezután megszületett a kislánya, és pontosan olyan lett, amilyennek a királyné elképzelte. Hófehérkének nevezték el. A királyné azonban a szülés után nagyon legyengült, és hamarosan örökre lehunyta a szemét.

A király egy idő után új feleséget hozott a palotába. Az új királyné gyönyörű volt, de a szíve hideg maradt, és fölöttébb hiú volt. Volt egy varázstükre, amelyhez minden reggel odaállt, és megkérdezte: – Mondd, tükröm, ki a legszebb ezen a vidéken? A tükör pedig mindig ezt felelte: – Te vagy, királyné, te vagy a legszebb mind közül.

Ez így ment évekig, és a királyné elégedett volt. Hanem Hófehérke szépen cseperedett, és ahogy nőtt, egyre inkább hasonlított az édesanyjára: bőre hófehér, ajka pirospozsgás, haja éjfekete volt. Egy reggel, amikor a királyné megint feltette a szokásos kérdést, a tükör most másképp válaszolt: – Szép vagy, királyné, az igaz, de Hófehérke szépsége már a tiedet is túlszárnyalja.

A királyné arca eltorzult a haragtól és az irigységtől. Attól a naptól kezdve nem tudott nyugodni, valahányszor Hófehérkére nézett. Magához hívatta a vadászát, és azt parancsolta neki, vigye ki a lányt az erdő mélyére, és ne hozza vissza élve.

A vadász nehéz szívvel indult útnak Hófehérkével, de amikor az erdő közepén a lány ártatlan szemébe nézett, nem volt ereje ártani neki. – Fuss, kicsikém, fuss, amilyen gyorsan csak bírsz, és soha ne gyere vissza a palotába – suttogta. Hófehérke reszketve, de bátran nekivágott az erdőnek, a vadász pedig egy vadállat szívét vitte vissza bizonyítékként a királynénak, aki örömmel elhitte, hogy az a hercegnőé.

Hófehérke egész nap bolyongott a sűrű fák között, tövisek karcolták a karját, vadállatok szemei villantak a bokrok mögött, de ő csak ment, ment tovább. Estére egy kis házikóra bukkant egy tisztáson. Bekopogott, de senki sem felelt, ezért óvatosan benyitott.

A házban minden apró volt: hét kicsi szék állt az asztal körül, hét kicsi tányér, hét kicsi pohár, és a szoba végében hét icipici ágyacska sorakozott egymás mellett. Hófehérke, aki egész nap éhezett és fázott, evett egy keveset minden tányérból, ivott egy kortyot minden pohárból, aztán végigpróbálta az ágyakat, míg az utolsóban kényelmesen el nem helyezkedett. Elnyomta a fáradtság, és mély álomba merült.

Amikor besötétedett, hazaértek a ház gazdái: hét törpe, akik egész nap a hegyekben bányásztak drágaköveket. Ahogy beléptek, azonnal észrevették, hogy valaki járt a házban. – Ki ült a székemen? – kérdezte az egyik. – Ki evett a tányéromból? – kérdezte a másik. Amikor a hálószobába értek, és meglátták az alvó Hófehérkét, csendben maradtak, nehogy felébresszék.

Reggel a törpék izgatottan vették körül az ébredező lányt, aki sorra elmesélte nekik, mi történt vele. A törpék jó szívvel megsajnálták, és felajánlották, hogy maradhat náluk, ha cserébe főz, takarít, és rendben tartja a házat, amíg ők a hegyekben dolgoznak. Hófehérke örömmel beleegyezett. Mielőtt reggelente elindultak, a törpék mindig figyelmeztették: – Vigyázz magadra, kicsikém, és senkit ne engedj be, amíg mi távol vagyunk. A gonosz királyné rájöhet, hogy életben vagy.

A palotában eközben a királyné ismét megkérdezte a tükröt, ki a legszebb, és a tükör újra Hófehérkét nevezte meg, elárulva, hogy a törpék házában él az erdő mélyén. A királyné haragja izzó lángra lobbant, és álruhát öltött, hogy maga induljon el a lány után. Vándorasszonynak öltözve, szép színes fűzőket kínálva kopogtatott be a kis házikóba. Hófehérke, aki nem ismerte fel a mostoháját, beengedte, és hagyta, hogy felpróbálja az egyik szép fűzőt, ám az asszony olyan erősen húzta össze rajta a zsinórt, hogy a lány elájult és összeesett.

Amikor a törpék hazatértek és ájultan találták, azonnal észrevették a szorosra húzott fűzőt, gyorsan elvágták a zsinórokat, és Hófehérke lassan magához tért. A törpék megint a lelkére kötötték, hogy legyen óvatosabb. Ám a királyné otthon a tükörtől megtudta, hogy Hófehérke még mindig él, ezért újabb cselt eszelt ki.

Ezúttal mérgezett fésűt készített, és ismét más asszonynak öltözve visszatért a házikóhoz, hogy megfésülje a lány haját. Alighogy a fésű Hófehérke hajába ért, a lány újra összeesett, mint akiben kialudt az élet. Szerencséjére a törpék hamar hazaértek, kihúzták hajából a mérgezett fésűt, és a lány ismét felébredt. Ezúttal még szigorúbban figyelmeztették, hogy senkit, de senkit ne engedjen be a házba.

A királyné azonban nem adta fel. Egy szép piros almát mérgezett meg: az egyik fele ártalmatlan volt, a másik tele méreggel. Öreg parasztasszonynak álcázta magát, és felkínálta az almát Hófehérkének. A lány eleinte óvakodott idegentől bármit elfogadni, de az alma olyan étvágygerjesztően piroslott, hogy végül beleharapott – és abban a pillanatban élettelenül a földre rogyott.

Amikor a törpék este hazaértek, és Hófehérkét mozdulatlanul találták, semmivel sem tudták életre kelteni. Sírtak felette, de a szíve alatt még mintha valami melegség maradt volna, ezért nem tudták a földbe temetni. Egy üvegkoporsót készítettek neki, aranybetűkkel ráírták a nevét, és a hegy tetejére vitték, ahol felváltva őrizték.

Sok idő telt el így. Egy napon egy fiatal herceg vetődött arra, és amikor meglátta az üvegkoporsóban fekvő, hófehér bőrű, pirospozsgás lányt, mintha csak aludna, nem tudta levenni róla a szemét. Megkérte a törpéket, engedjék, hogy magával vigye a koporsót, mert nem tudott elszakadni a lány látványától. A törpék, látva a herceg őszinte szomorúságát, végül beleegyeztek.

Ahogy a szolgák vállukra emelték a koporsót, hogy elinduljanak vele, megbotlottak egy gyökérben, és a rázkódástól a mérgezett almadarab kicsúszott Hófehérke torkából. A lány pislogott egyet, aztán kinyitotta a szemét, mintha csak egy hosszú álomból ébredt volna. A herceg boldogan segített neki kiszállni a koporsóból, és rögtön megkérte a kezét. Hófehérke, aki a herceg jóságát látva szívesen mondott igent, örömmel búcsúzott el a törpéktől, megígérve, hogy mindig meglátogatja őket.

A lakodalmat hamarosan megtartották, és az egész országból eljöttek az emberek ünnepelni. A gonosz királyné, amikor megtudta, ki a herceg menyasszonya, úgy elöntötte a düh és az irigység, hogy sietve elhagyta a palotát, és soha többé nem látta senki. Hófehérke pedig a hercegével boldogan élt, gyakran ellátogatott a hét törpéhez, és attól kezdve mindig nyugodtan alhatott, mert tudta, hogy szeretet és jóság veszi körül.