Az irgalmas szamaritánus

Régen, Jézus idejében, sokan kérdezték őt arról, hogyan lehet igazán jónak lenni másokkal. Egyszer valaki azt kérdezte tőle: „Ki az én embertársam, akit úgy kell szeretnem, mint saját magamat?” Jézus nem válaszolt azonnal, hanem inkább elmesélt egy történetet.

Volt egyszer egy ember, aki elindult Jeruzsálemből Jerikóba. Az út köves hegyek között kanyargott, néhol szűk szurdokokon vezetett át, ahol könnyű volt lesben állni egy nagy kő mögött. Az utazó nem sietett, csak ballagott a napsütésben, és arra gondolt, mi vár rá úti célja végén.

De ott, ahol az út a legszűkebb volt, rablók ugrottak elő a kövek közül. Elvették tőle mindenét, amit magával hozott, még a köntösét is lehúzták róla, aztán az út szélén hagyták, sebesülten és elgyötörten.

Múlt az idő, a nap egyre magasabbra hágott az égen, és az ember csak feküdt a porban, alig kapott levegőt.

Nemsokára léptek koppantak a köveken: egy pap közeledett, aki éppen hazafelé tartott a templomból. Meglátta a földön fekvő, sebesült embert, de átment az út túlsó oldalára, és sietve továbbment.

Kis idő múlva egy másik utazó is arra ért, egy lévita, aki maga is a templomban szolgált. Ő is meglátta a sebesültet, megállt egy pillanatra – majd ő is arrébb ment, ő is a másik oldalon folytatta útját.

Ekkor egy harmadik ember közeledett az úton. Szamaritánus volt, olyan vidékről, ahol az emberek nem igazán szerették a jeruzsálemieket – és fordítva sem szerették őket. Ő is megpillantotta a sebesültet, ahogy ott feküdt a porban.

De ő nem ment tovább. Megállította a szamarát, leszállt róla, és odalépett a sebesült emberhez.

Letérdelt mellé, és gyengén megfogta a kezét. – Szegény jó ember, mindjárt jobban leszel – mondta neki csendesen, és óvatosan megtisztította, majd bekötötte a sebeit.

Levette a saját köpenyét is, hogy betakarja vele a fázó embert. Amikor látta, hogy még nem bír lábra állni, felemelte, és óvatosan felültette a saját szamarára, ő maga pedig gyalog ment mellette, hogy biztosan ne csússzon le.

Így értek el egy fogadóhoz, ahol az utazók megpihenhettek éjszakára. A szamaritánus bekopogott, és megkérte a fogadóst, hogy adjon szállást a sebesültnek, ő pedig egész éjjel mellette ült, és úgy gondját viselte, mintha a testvére lett volna.

Másnap reggel, amikor tovább kellett indulnia, előhúzott két ezüstpénzt, és a fogadós kezébe tette. – Viseld a gondját, amíg meg nem gyógyul – kérte. – Ha ez nem volna elég, visszafelé jövet mindent megfizetek, amivel még tartozom.

Amikor Jézus idáig jutott a történetben, megkérdezte: „Mit gondoltok, a pap, a lévita vagy a szamaritánus volt igazán jó szomszédja a sebesült embernek?” Mindenki, aki hallotta, egyet tudott érteni: az, aki megállt, és segített – ő volt az igazi jó szomszéd.