Szent Miklós legendája

Réges-régen, messze innen, egy napsütötte tengerparti városban élt egy jóságos püspök, akit Miklósnak hívtak. Az emberek nagyon szerették, mert bármerre járt, mindig észrevette, kinek van szüksége segítségre, és csendben, feltűnés nélkül mellé állt.

Miklós különösen szerette a gyerekeket, és nem tudta elviselni, ha valaki szegénység miatt szenvedett. Ha adott valamit, sosem várta el, hogy megköszönjék neki, sőt, inkább elrejtőzött, mielőtt bárki megláthatta volna. Azt mondogatta magában: „A jóságnak nem kell név, elég, ha megérkezik oda, ahol szükség van rá.”

Ugyanabban a városban, egy szűk kis utca végén élt egy szegény ember a három leányával. Az édesanyjuk réges-régen meghalt, az apjuk pedig, bármennyit is dolgozott hajnaltól estig, napról napra szegényebb lett. Nem maradt semmije, amit a lányai hozományául adhatott volna, pedig akkoriban hozomány nélkül egy lány nemigen mehetett férjhez. A három leány szerette egymást nagyon, és esténként összebújva próbálták vigasztalni apjukat.

Az apa esténként gyakran kiült a kis házuk küszöbére, és a csillagos eget nézte. „Mi lesz veletek, ha én már nem leszek?” – sóhajtotta halkan. – „Nincs semmim, amit útravalóul adhatnék nektek.” A három lány ilyenkor hallgatott, mert nem tudtak mit felelni, csak még szorosabban összebújtak a hidegben.

A szegény család baja hamarosan Miklós fülébe is eljutott. Nem akarta, hogy az apa szégyenkezzen amiatt, ha elfogadja mástól a segítséget, ezért egy csendes tervet eszelt ki. Egy holdtalan éjszakán, amikor a városban már minden ablak sötét volt, egy zsákba arannyat rakott, és lábujjhegyen elindult a szegény ember háza felé.

Halkan, mint az árnyék, odalopózott a nyitva felejtett ablakhoz, és óvatosan bedobta rajta az aranyakkal teli zsákot. A zsák tompán koppant a padlón, de mire bárki felriadhatott volna, Miklós már el is tűnt a sötét utcákon. Reggel az apa és a legidősebb lánya alig hittek a szemüknek, amikor megtalálták a csillogó aranyat, és hamarosan meg is tarthatták a legidősebb lány esküvőjét.

Telt-múlt az idő, és a középső lány is eladósorba került, ám a családnak megint nem volt egy fillérje sem. Amikor Miklós ezt meghallotta, ismét éjszaka indult útnak, és ismét megtöltötte a zsákját arannyal. Halkan odaosont a házhoz, bedobta az ajándékot az ablakon, és mielőtt bárki felébredhetett volna, már el is tűnt – így a középső lány is hamarosan boldogan férjhez mehetett.

Az apa ekkor már gyanakodni kezdett, hogy valamilyen jóságos kéz segíti őket titokban, de sehogyan sem jött rá, ki lehet az. Elhatározta hát, hogy amikor a legkisebb lánya kerül sorra, végre kideríti, ki az éjszakai jótevőjük. Esténként ébren maradt, és titokban, lélegzet-visszafojtva figyelte az ablakot.

Amikor eljött a legkisebb lány ideje, Miklós harmadszor is elindult a sötét éjszakában, zsákjában megint arannyal. Az ablak azonban ezúttal zárva volt, ezért Miklós felmászott a ház oldalán, és óvatosan a kéményen át engedte le az aranyat. Történetesen épp aznap este a legkisebb lány a kandalló mellett szárogatta a harisnyáját, és az arany egyenesen abba hullott bele.

Az apa, aki addig lesben állt, most kirohant a házból, és még épp időben meglátta, amint egy jóságos arcú, öreg ember eltűnik az éjszaka sötétjében. Utánaszaladt, és amikor végre utolérte, könnyes szemmel borult a lába elé. „Te vagy hát a mi titkos jótevőnk!” – kiáltotta boldogan. – „Hogyan tudnám ezt valaha is meghálálni neked?”

Miklós szelíden felsegítette, és csak ennyit kért cserébe: „Ne mondd el senkinek, hogy én voltam. A jóság szebb, ha csendben marad, és nem várja a köszönetet.” Az apa megígérte, és bár a szíve tele volt hálával, egészen addig tiszteletben tartotta Miklós kérését, amíg csak élt.

Miklós egész hátralévő életében így segített: csendben, észrevétlenül, mindig ott, ahol éppen szükség volt rá, és sosem várt érte se dicséretet, se köszönetet. Amikor öregkorában meghalt, az egész város gyászolta, mert mindenki tudta, mennyi jót tett, még ha ő maga erről sohasem beszélt.

Azóta minden esztendőben, amikor eljön az ő ünnepe, a gyerekek szépen kitisztított cipőt tesznek ki az ablakukba. Remélik, hogy Miklós, aki most már fentről, az égből vigyáz rájuk, ismét csendben és észrevétlenül megajándékozza őket egy kis örömmel, ahogy egykor a szegény ember három leányát is.