A nyúl és a sün

Vasárnap reggel volt, a mezőn még csillogott a harmat, amikor a sün kidugta az orrát a bokor alól, és nyújtózkodott egyet. Odakint friss volt a levegő, a fűszálak hegyén apró vízcseppek ragyogtak, mint megannyi gyöngyszem. Szép, napos idő ígérkezett, ő pedig úgy gondolta, körbejárja a tarlóját, mielőtt a felesége elkészül a reggelivel. Fütyörészve indult el a keskeny ösvényen, kurta lábacskáival apró, szapora léptekkel.

Ahogy befordult a káposztaföld sarkánál, egyszer csak szembejött vele a nyúl, aki éppen a saját veteményét jött megnézni. – Hát te meg hova sietsz ilyen korán, kurta lábú? – kiáltott oda nevetve a nyúl, és büszkén felszegte az orrát. – Sétálok egyet, semmi közöd hozzá – felelte a sün nyugodtan, bár a gúnyos nevetés egy kicsit bántotta.

A nyúl végigmérte a sün görbe kis lábait, és még hangosabban kacagott. – Azokkal a lábakkal? Hiszen úgy caplatsz, mint egy kacsa jégen! Fogadjunk, hogy én tízszer körbeszaladom ezt a mezőt, mire te egyetlen barázdát végigmész! A sün elgondolkodott egy pillanatig, aztán csendesen, de határozottan azt mondta: – Akkor fussunk versenyt, ha ennyire biztos vagy magadban. A győztes kapja ezt az aranysárga almát, ni, itt van a kosaramban.

A nyúl azonnal rábólintott, hiszen egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy egy ilyen kurta lábú jószág soha nem érhet a nyomába. Megegyeztek, hogy a szántás két szomszédos barázdájában futnak, egyikük az egyikben, másikuk a másikban, és aki elsőnek ér a túlsó végébe, az nyer. – Rendben, akkor délben itt találkozunk – mondta a sün, barátságosan biccentett, majd hazafelé indult, méghozzá jóval fürgébben, mint ahogy jött.

Otthon egyenesen a feleségéhez sietett, aki éppen a levesét kavargatta a tűzhelyen. – Drágám, gyere gyorsan, szükségem van a segítségedre! – mondta izgatottan, és sorjában elmesélte, mi történt a mezőn. A sünné, aki kívülről pontosan úgy nézett ki, mint a férje, hegyes tüskéivel és fekete gombszemével, azonnal megértette a tervet, és huncutul elmosolyodott. – Ne félj semmit, drágám, ezt a versenyt megnyerjük! – mondta, és már indult is vele a szántóföld felé.

Délben mindhárman a helyükön voltak: a nyúl és a sün a barázdák elején állt, a sünné pedig már ott lapult a túlsó végén a fűben – a nyúl peckesen nyújtóztatta hosszú lábait, a sün pedig úgy tett, mintha kicsit izgulna. – Egy, kettő, három, indulás! – kiáltotta a nyúl, és úgy elszáguldott, mint a szél, hogy a barázda porfelhőt kavart mögötte. A sün ezalatt csak három apró lépést tett előre, aztán szépen lekuporodott a barázda szélén, és onnantól egy tapodtat sem mozdult.

A nyúl repült, mint a kilőtt nyílvessző, és amikor kifulladva odaért a barázda túlsó végébe, biztos volt benne, hogy fölényesen győzött. Ám ekkor a fűből felpattant a sünné, és vidáman odaszólt neki: – Én már itt vagyok, jó ideje várlak! A nyúl a szemének sem hitt, zihálva kapkodta a levegőt, és azt hajtogatta: – Ez lehetetlen, ezt még egyszer megcsináljuk, most az egyszer biztosan!

Visszaszaladt hát a rajtvonalhoz, és teljes erejéből újra nekiiramodott, mintha a szél is szégyellné, hogy lassabb nála. De amikor másodszor is célba ért, ott várta már a sün, aki egész idő alatt nyugodtan ott lapult a barázda szélén. – Én már itt vagyok! – kiáltotta most a sün maga, ugyanolyan vidáman, mint korábban a felesége. A nyúl dühösen toppantott egyet, és nekilódult harmadszor, aztán negyedszer, aztán ötödször is, mert sehogyan sem akarta elhinni, hogy egy ilyen kurta lábú jószág legyőzhetné.

Így ment ez jó sokáig, oda-vissza, oda-vissza, mígnem a nyúl lábai egyre nehezebbek lettek, a szíve pedig hangosan kalapált a mellkasában. A napsütés is egyre erősebben tűzött, a nyelve kiszáradt, a füle lekonyult a fáradtságtól. Végül egyszerűen leroskadt a barázda szélére, és levegő után kapkodva azt suttogta: – Feladom, nem bírom tovább, ti győztetek. A sün és a felesége akkor előbújtak a rejtekükből, kart karba öltve odasétáltak hozzá, és kedvesen leültek mellé pihenni.

– Látod – mondta a sün szelíden –, a gyors láb nem mindig ér célba előbb, mint az okos fej és a jó összefogás. A nyúl elszégyellte magát, amiért csúfolódott, és megígérte, hogy ezután minden jószágot úgy fogad majd, ahogy megérdemli, legyen az fürge vagy éppen kurta lábú. Aztán hárman jóízűen elfogyasztották az aranysárga almát a mezőszélén, nevetgélve az egész napos hajszán. Attól a naptól kezdve a nyúl és a sün jó szomszédok lettek, és valahányszor a mezőn találkoztak, mindig barátságosan biccentettek egymásnak.