A tékozló fiú

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy gazda, akinek két fia volt. A gazdaság nagy volt, a földek szépen teremtek, és a gazda szerette mind a két fiát egyforma szívvel.

A kisebbik fiú egy nap odaállt az apja elé, és azt mondta: – Apám, add ki nekem most azt a részt, ami úgyis rám várna egyszer! Az apa szomorú lett, de nem szólt egy szót sem ellene, és kettéosztotta a vagyonát, hogy a fiának is jusson belőle a maga része.

Nem sok idő telt el, és a kisebbik fiú összeszedte mindenét, batyuba kötötte, és elindult egy messzi, messzi országba. Ott aztán vígan élt: reggeltől estig mulatott, és barátokat gyűjtött maga köré, akik szívesen ültek az asztalánál, amíg csörgött a pénze.

De a pénz egyszer csak elfogyott, és ahogy elfogyott, úgy fogytak a barátok is – egyik reggel arra ébredt, hogy egyedül maradt. És mintha ez még nem lett volna elég baj, abban az országban akkoriban nagy ínség támadt: nem esett eső, nem termett a föld, és mindenki éhezett.

A fiúnak enni kellett volna, de nem volt már semmije, ezért elszegődött egy gazdához, aki kiküldte a mezőre, hogy őrizze a disznóit. Ott üldögélt egész nap az állatok között, és olyan éhes volt, hogy szívesen evett volna abból is, amit eléjük szórtak – de még azt sem hagyták neki.

Egyszer, ahogy ott ült a mezőn, eszébe jutott az otthona. Eszébe jutott, hogy apja házában még a szolgáknak is jut bőven kenyér, neki pedig itt bizony éheznie kell.

– Felkelek – mondta magában –, hazamegyek apámhoz, és azt mondom neki: „Apám, vétkeztem, nem érdemlem már, hogy a fiadnak nevezz. Fogadj be inkább szolgádnak.” És azzal fölkelt, elindult haza, azon az úton, amelyen egykor eljött.

Az apja pedig minden áldott nap kiállt a ház elé, és nézte az utat, hátha feltűnik rajta a fia. Egy napon aztán, még messziről, meglátta: egy vékony, poros, elcsigázott alak közeledett – és az apa szíve azonnal megismerte.

Nem várta meg, hogy a fia odaérjen. Futásnak eredt, ahogy csak bírt, elébe szaladt, átölelte, és összevissza csókolta.

A fiú alig bírta kinyögni: – Apám… vétkeztem az ég ellen és teellened is. Nem érdemlem már, hogy a fiadnak nevezz…

De az apja nem is engedte végigmondani. A szolgák felé fordult, és boldogan kiáltotta: – Hozzátok gyorsan a legszebb ruhát, adjátok rá! Húzzatok gyűrűt az ujjára, sarut a lábára! Vágjátok le a hízott borjút, együnk, vigadjunk ma este, mert ez az én fiam meghalt, és íme, újra él; elveszett, és megkerült!

És olyan nagy vigasság kerekedett a házban aznap este, amilyet még nem látott a vidék: zene szólt, az asztalok roskadoztak, mindenki nevetett és táncolt.

A nagyobbik fiú épp a mezőről tartott hazafelé, amikor meghallotta a zenét és a nevetést. Megállított egy szolgát, és megkérdezte, mi történik, mire az felelte: – Hazajött az öcséd, és apád örömében levágatta a hízott borjút, mert egészségben látja viszont.

A nagyobbik fiú erre elkomorodott, és be sem akart menni a házba. Az apja kijött hozzá, szép szóval hívta befelé, de a fiú csak állt, és a szíve tele lett keserűséggel.

– Nézd – mondta az apjának –, én itthon maradtam veled minden évben, dolgoztam, engedelmeskedtem, és nekem sosem vágtál még egy kecskét sem, hogy a barátaimmal mulathassak. Ő pedig elszórta a vagyonodat, és most mégis ünnepelsz neki!

Az apja szelíden ránézett, és megfogta a kezét: – Fiam, te mindig velem vagy, és ami az enyém, az a tiéd is, most és mindig. De most ünnepelnünk kell, és örülnünk kell, mert az öcséd elveszett, és megkerült; halott volt, és íme, él.

A nagyobbik fiú, ahogy ezt meghallotta, lassan megenyhült a szíve. Bement hát a házba, leült az asztalhoz az öccse mellé, és attól kezdve mind a hárman, apa és két fia, együtt élték napjaikat, egymást szeretve, ahogyan egy családhoz illik.