A diótörő

Réges-régen, karácsony estéjén, amikor kint puha hóban aludt a város, egy kislány, Klára, ott ült a feldíszített fenyőfa alatt, és boldogan bontogatta az ajándékait. Testvérei nevettek, a gyertyák halkan pislákoltak az ágakon, és az egész szoba fahéjtól és fenyőillattól illatozott. Klára keresztapja, az öreg Drosselmeyer bácsi, aki mindig különös, csillogó szemű játékokat hozott, ezúttal egy fából faragott kis emberkét húzott elő a zsebéből.

– Ez egy diótörő, kedvesem – mondta mosolyogva. – Csúnyácska, de hűséges. Vigyázz rá jól, mert nagyobb kincs rejtőzik benne, mint gondolnád. A diótörő valóban nem volt szép: nagy volt a szája, kerek a szeme, és élénkpiros egyenruhát viselt, mint egy kis katona.

De Klára első pillantásra megszerette, és egész este a kezében szorongatta, miközben a többiek a fa körül táncoltak. Amikor a bátyja, Frici, egy kicsit durvábban akarta kipróbálni, hogyan törnek diót az apró fogak, a diótörő állkapcsa megrepedt. Klára könnyes szemmel vette magához, gondosan bekötözte az állát egy csipkés kendővel, és lefektette a babaágyba, a többi játék mellé, a karácsonyfa alá. – Aludj jól – suttogta neki –, holnapra biztosan jobban leszel.

Éjjel, amikor mindenki már régen aludt, Klára nem tudott nyugton maradni. Lábujjhegyen visszalopózott a nappaliba, hogy még egyszer megnézze a kis beteg diótörőt. Az óra éppen éjfélt ütött, és ekkor a fa alatt, a szőnyeg alól, apró, szürke egerek kezdtek előbújni, egyre többen és többen, élükön egy koronás egérkirállyal.

Klára rémülten hátrálni kezdett, de ekkor a karácsonyfa hirtelen megnőni látszott, a játékkatonák megmozdultak a polcon, és a diótörő is felült a babaágyban. Talpra ugrott, kihúzta magát, és éles, de bátor hangon kiáltott a katonáinak. – Fegyverbe, bajtársaim! Ma éjjel megvédjük a házat!

Megkezdődött a csata: a játékkatonák sorba álltak, az egerek pedig minden oldalról rájuk törtek. A diótörő bátran állt a sereg élén, és hosszú kardjával szembeszállt magával az egérkirállyal is. Sokáig küzdöttek, hol az egyik, hol a másik fél kerekedett felül, és a szoba megtelt csörgéssel, cincogással, apró dobok pergésével.

Egy pillanatban úgy tűnt, az egérkirály győzedelmeskedik: körülvette a diótörőt, és már-már legyűrte. Klára ekkor nem bírta tovább nézni tétlenül. Lekapta a lábáról a papucsát, és teljes erejéből az egérkirály felé hajította.

A papucs pontosan célba talált, az egérkirály meghökkenve hátratántorodott, serege pedig ijedten szétszaladt, vissza, a padló repedéseibe, ahonnan előjöttek. A csatatéren csend lett, csak a karácsonyfa gyertyái pislákoltak tovább békésen. A diótörő megkönnyebbülten Klárához fordult, és lehajtotta a fejét. – Köszönöm, hogy megmentettél – mondta halkan. – Egy gonosz varázslat régóta fogva tartott ebben a fából készült testben, de a bátorságod megtörte az átok erejét.

Ahogy ezt kimondta, a kis fafigura egyre magasabbra nőtt, arca kisimult, egyenruhája aranyszállal hímzett díszruhává változott. Ahol az imént még egy csúnyácska diótörő állt, most egy szelíd tekintetű, mosolygós ifjú herceg állt Klára előtt. – Gyere velem – mondta a herceg, és kezét nyújtotta a kislánynak. – Hadd mutassam meg, honnan jöttem, mielőtt az átok rabja lettem.

Kéz a kézben léptek ki a hideg éjszakából egy csillogó, fehér ösvényre, amely egyenesen a Cukorország kapujáig vezetett. Ott mézeskalács házak sorakoztak, a fák ágain cukordíszek csillogtak, és a levegőben vaníliás, fahéjas illat úszott. Cukorszilva tündér, a birodalom úrnője, örömmel sietett eléjük, hogy köszöntse a hőst és megmentőjét. – Sokáig vártunk erre a napra – mondta a tündér, és intett a birodalom apró lakóinak, hogy kezdődhet az ünnepség.

Zene szólalt meg, apró marcipánfigurák és csokoládékatonák keltek táncra, Klára pedig, kézen fogva a herceggel, körbejárta a csillogó termeket, és úgy érezte, soha életében nem látott még ennyi csodát egyszerre. Az éjszaka olyan gyorsan és olyan szépen telt, mint egy dal, amit sosem szeretnénk, hogy véget érjen.

Amikor Klára kinyitotta a szemét, már reggel volt, és ő ott feküdt a karácsonyfa alatt, a takarója alá bújva, a diótörő pedig ismét kis fajátékként ült mellette, kötéssel az állán. A család mosolyogva mondta, hogy biztosan csak elaludt, és szépet álmodott a fa alatt. Klára azonban magához ölelte a kis diótörőt, és a szívében tudta: amit átélt, sokkal valóságosabb volt bármilyen álomnál.