Tündérszép Ilona és Árgyélus

Volt egyszer egy öreg király, akinek gyönyörű kertje volt, a kert közepén pedig egy aranyalmafa állt. Ez a fa minden éjjel kivirágzott, és reggelre már be is érett rajta az arany alma. Csakhogy mire a nap fölkelt, a fa üresen állt, mert valaki minden éjszaka ellopta a termést.

A királynak három fia volt, és az öreg király egy reggel behívta őket magához. – Fiaim – mondta –, valaki minden éjjel megdézsmálja az aranyalmafámat. Aki megőrzi nekem, s megtudja, ki a tolvaj, azé lesz fele királyságom.

Elsőnek a legidősebb fiú állt őrt a kertben. Leült a fa alá, nézte a csillagokat, de ahogy telt az éjszaka, egyre nehezebb lett a szeme, és végül mély álomba szenderült. Reggelre a fa megint kopár volt.

Másnap a középső fiú próbálkozott. Ő is nagy elszántsággal ült le a fa tövébe, ám éjfél táján őt is elnyomta az álom. Amikor felébredt, a fáról megint hiányzott minden alma.

Harmadnap a legkisebb királyfi, Árgyélus kérte, hadd őrködjön ő. Az apja eleinte mosolygott rajta, hiszen a legkisebb fiú volt a háznál, de aztán mégis ráállt. Árgyélus pedig egy kis vizet vitt magával, hogy azzal frissítse az arcát, ha elnehezülne a szeme.

Éjfél felé, amikor a hold már magasan járt, három hófehér galamb szállt le halkan az aranyalmafára. Leszálltak, ledobták magukról a tollruhájukat, és három csodaszép tündérlány termett a helyükön. Nevetve szedegették a fa gyümölcsét, mintha csak otthon volnának.

Árgyélus a bokrok mögül leste őket, és szíve hevesen dobogott, mert a legfiatalabb tündér volt a legszebb mind közül. Aranyhaja a földig ért, a szeme úgy csillogott, mint két esti csillag. Ő volt Tündérszép Ilona.

Amíg a lányok az almát szedegették, Árgyélus óvatosan odalopózott, és megragadta Ilona földre hullott tollruháját. A két nővér ijedten kapott szárnyra, és eltűntek az éjszakában, ám Ilona tollruha nélkül nem tudott velük tartani. Ott állt hát, és könyörögve kérte a királyfit, adja vissza, hadd repülhessen haza.

Árgyélus szelíden szólt hozzá, s elmondta, mennyire megszerette első pillantásra. Ilona végül leült mellé a fűbe, és egész éjjel beszélgettek: mesélt a messzi tündérországról, ahol lakik, és arról, hogy testvéreivel minden éjjel ide járnak almát lopni, mert náluk nem terem ilyen finom gyümölcs.

Ahogy közeledett a hajnal, Ilonának mennie kellett. Egy aranygyűrűt húzott le az ujjáról, és Árgyélus kezébe nyomta. – Őrizd meg ezt emlékül – mondta –, és ha egyszer utánam indulnál, ez a gyűrű vezessen engem eszedbe. De vigyázz, senkinek ne szólj rólam, mert könnyű elfelejteni azt, akit nem őrzünk a szívünkben elég erősen.

Ezzel visszaadta neki a tollruhát, Árgyélus pedig szomorúan engedte el. Ilona galambbá változott, és eltűnt a hajnali égen. A királyfi reggel csak annyit mondott apjának, hogy megtalálta a tolvajt, de a titkot magában tartotta.

Teltek a napok, és egy este az öreg dajka, aki kicsi kora óta dajkálta, gyengéden megcsókolta alvó homlokát. Attól a csóktól Árgyélus elfelejtett mindent: Ilona arcát, a hangját, az éjszakai beszélgetést, még azt is, miért őrzi olyan gonddal azt a kis aranygyűrűt a zsebében.

Hónapok múltak így tovább. Egy reggel Árgyélus a kertben sétált, és két fehér galambot pillantott meg az aranyalmafán, amint egymáshoz simulva turbékoltak. Ahogy nézte őket, a zsebében megcsillant a gyűrű, és egyszeriben minden eszébe jutott: Ilona szeme, a hangja, az ígérete.

Attól a naptól nem lelte helyét a palotában. Elhatározta, hogy elindul, és megkeresi Tündérszép Ilonát, bárhol legyen is az ő országa. Az apja hiába marasztalta, Árgyélus útra kelt, s vándorolt hegyeken, erdőkön, folyókon át, míg egy kis kunyhóhoz nem ért az erdő szélén.

A kunyhóban egy öregasszony lakott, akit úgy hívtak, Szélanya, mert az összes szél az ő fiaként szolgálta. Árgyélus elmondta neki, kit keres, mire az öregasszony sorra hívta haza a szeleit, és mindegyiket megkérdezte, járt-e valaha Tündérország földjén. A legkisebb, a Hajnali Szél végül bólintott: ő ismerte az utat.

A Hajnali Szél a hátára vette a fáradt királyfit, és átrepült vele hegyeken, tengereken, míg egy csodaszép, aranyfényű ország fölé nem értek a világ végén. Árgyélus szegényes vándorruhában lépett be a kapun, hogy senki ne ismerje fel benne a királyfit.

Ilona palotájának kertjében talált munkát mint egyszerű kertészbojtár, és onnan leste napról napra a tündérkirálylányt, aki szomorúan járkált a virágok között, mert még mindig várta azt, aki egyszer megígérte, hogy visszatér hozzá. Egy napon Árgyélus odalépett hozzá, és halkan elé tartotta az aranygyűrűt.

Ilona ránézett a gyűrűre, aztán a vándor arcára, és a szíve azon nyomban felismerte, amit a szeme először nem látott meg a kopott ruha alatt. Sírva-nevetve ölelte át Árgyélust, aki elmesélte neki, hogyan felejtette el, és hogyan jutott vissza az emlék a szívébe.

Tündérszép Ilona országában nagy lakodalmat csaptak, hét nap, hét éjjel tartott a vigasság. Árgyélus és Ilona pedig azóta is együtt élnek, ha meg nem haltak, még ma is élnek, boldogan.