A kiskondás

Élt egyszer, hol volt, hol nem volt, egy szegény özvegyasszony, és annak egyetlen fia. A fiú még kicsi volt, de szorgalmas, és mindig azon járt az esze, hogyan segíthetne az édesanyján. – Elmegyek szolgálni, anyám – mondta egy reggel. – Majd hazahozom a keresetemet, és nem lesz híja a kenyérnek.

Az anyja megsimogatta a fejét, kenyeret tett a tarisznyájába, és útjára engedte. A fiú ment, mendegélt, mígnem egy nagy gazda portájához ért. – Szükséged van-e kondásra, bátyám? – kérdezte. A gazda végigmérte a kisfiút, és elmosolyodott. – Kicsi vagy te még, de a szemed okos. Maradj nálam, és őrizd a disznókat!

A kiskondás reggelente kihajtotta a csordát az erdőszélre, ahol makk termett bőven. Ott ült egy fa tövében, és furulyált a malacoknak, azok meg jóllakottan röfögtek a falombok alatt. Így telt el egy nap, aztán még egy, és a gazda nagyon megszerette a szorgalmas gyereket.

Egyszer aztán a kiskondás olyan mélyre vezette a csordát az erdőben, ahová még sosem jutott el. Hirtelen megpillantott egy ezüstös tavat, a tó partján pedig egy szépséges, aranyhajú kislányt, aki keservesen sírt. – Mi bajod, te lány? – kérdezte a fiú. – Egy gonosz boszorkány elvarázsolt – szipogta a kislány –, és csak az szabadíthat ki, aki három éjszakán át nem alszik el, és mindhárom éjjel kitart mellettem.

– Én megteszem! – mondta a kiskondás habozás nélkül. – Hiszen a szolgálatomat még így is el tudom látni. Leült a tó partjára, és az első éjszaka bátran virrasztott. Zúgott a szél, huhogott a bagoly, az árnyékok pedig mind közelebb settenkedtek, de a fiú nem félt, és nem hunyta le a szemét.

Reggel a kislány haja egy kicsit fényesebb lett, a fiú pedig fáradtan, de vidáman hajtotta haza a disznókat. A második éjszaka még nehezebb volt. Hideg köd kúszott a tó fölé, a fiú szeme pedig majd leragadt az álmosságtól. Csípte a saját karját, énekelt magában, és számolta a csillagokat, hogy ébren maradjon.

Mire megvirradt, a kislány haja már úgy ragyogott, mint a napsugár. – Még egy éjszaka, kedves kondásom – suttogta. – Csak még egy! A harmadik éjjel különös hangok szóltak a nádasból, és a boszorkány is előjött, hogy elaltassa a fiút. Kezében hosszú, fekete ágat tartott, és lágy dalt dúdolt: – Aludj, aludj, kicsi kondás, édes az álom, puha a mohapárna!

A kiskondás azonban befogta a fülét, és hangosan mondogatta az édesanyja nevét. Eszébe jutott az otthoni kemence melege és az az ígéret, hogy hazaviszi a keresetét. Ettől új erő költözött belé. A boszorkány dühösen toppantott, de hiába minden, a fiú nem hunyta le a szemét.

Amikor a nap első sugara végigsimított a tavon, a varázslat megtört. A boszorkány kis füstfelhővé változott, és szétoszlott a szélben. A kislány pedig a fiú elé állt, és most már nem volt benne semmi szomorúság. – Megszabadítottál – mondta. – Királylány vagyok, az apám pedig régóta keres engem.

Együtt indultak el a királyi palota felé, a disznók meg röfögve követték őket. Az öreg király kitárt karral szaladt a lánya elé, és könnyes szemmel ölelte magához. – Mit kívánsz jutalmul, derék fiam? – kérdezte a kondást. – Gyémántot, aranyat, birodalmat?

A fiú elgondolkodott. – Az édesanyámnak hoznék egy kis segítséget, felség – mondta –, hogy ne kelljen többé nélkülöznie. A király meghatódott a szerény szavakon. Aranyat küldött az özvegyasszonynak, szép házat építtetett neki, és a kiskondást is hazaengedte hozzá.

Mégsem engedte el egészen. Hamarosan visszahívta a palotába, mert a királylány nem felejtette el a bátor fiút. Amikor felnőttek, meg is esküdtek, és a kiskondásból derék királyfi lett. Az anyját pedig az udvarba vitték, ahol szépen megöregedett, és minden este a mesék mellett aludt el.

Ha el nem költöztek, ma is élnek, a disznók pedig – amelyek elkísérték őket a palotáig – boldogan röfögnek a kastély udvarán.