Terülj, terülj, asztalkám!

Volt egyszer egy szabó, akinek három fia és egyetlen kecskéje volt. A kecske tejéből lett az egész család étele, ezért jól kellett táplálni. Minden nap más fiú vitte ki a legelőre, hogy a legszebb füvet egye.

Egyszer az első fiú a kecskével kiballagott a zöld dombra. Estére hazafelé indult, és megkérdezte: – Kecském, jóllaktál? – A kecske így felelt: – Úgy tele a hasam, hogy egy szál levelet sem bírok már! – Gyere hát haza! – mondta a fiú. Otthon az apja is megkérdezte a kecskét: – Jóllaktál-e, te szegény állat? – Hogyan is laktam volna jól? – felelte a kecske. – Nem volt ott egyetlen szál fű sem, amit megkóstolhattam volna! – A szabó haragra gyúlt, és elkergette a fiát.

Másnap a második fiú vitte ki a kecskét a kert legszebb sarkába. Ott a kecske annyit evett, amennyi csak belefért. Este a fiú megkérdezte: – Jóllaktál? – Úgy tele a hasam, hogy egy levelet sem bírok már! – Otthon azonban a kecske ugyanazt mondta az apjának, mint előző nap: hogy éhes maradt. A szabó ezt a fiát is elkergette.

Harmadnap a legkisebb fiú következett. Ő a legsűrűbb bokrok közé vezette a kecskét, ahol a levelek zsengék voltak és illatosak. Este megkérdezte: – Jóllaktál? – Úgy tele a hasam, hogy egy levelet sem bírok már! – De otthon a kecske megint azt hazudta, hogy egy falatot sem evett. Akkor a szabó rájött, hogy az összes fiát igazságtalanul kergette el. Fogta a kecskét, és elzavarta a háztól.

A szabó egyedül maradt. Az elsőszülött fiú elszegődött egy asztalosmesterhez. Három évig tanulta a szakmát, és az utolsó napon a mester ajándékot adott neki: egy egyszerű kinézetű kis asztalkát. – Ez nem akármilyen asztal – mondta. – Ha leteszed, és azt mondod: „Terülj, terülj, asztalkám!”, azonnal a legízletesebb ételek jelennek meg rajta.

A fiú boldogan indult hazafelé. Egy fogadóban megszállt, letette az asztalkát, és elmondta a varázsszót. A vendégek szájtátva nézték, ahogy az asztal megtelik pecsenyével, süteménnyel és gyümölccsel. A fogadós azonban sunyi ember volt. Éjszaka hozott egy ugyanolyan kinézetű asztalt, és kicserélte vele a varázsasztalt.

Reggel a fiú nem vette észre a cserét. Hazaért, összehívta az apját meg a rokonokat, és büszkén letette az asztalt. – Terülj, terülj, asztalkám! – mondta. De az asztalon semmi sem jelent meg. Mindenki szomorúan hazament, a fiú pedig szégyenében visszaballagott a mesterhez.

A második fiú egy molnárhoz szegődött. Három év múlva a molnár egy aranyszínű szamarat adott neki. – Ez a szamár aranyat köhög, ha azt mondod neki: „Bricklebrit!” – mondta a molnár. – Csak előbb teríts alá egy ponyvát.

A fiú elindult hazafelé, és ő is ugyanabban a fogadóban szállt meg. A fogadós ezt is kifigyelte, és éjjel kicserélte a szamarat egy közönséges szamárra. Otthon a fiú összehívta a családot, kiterített egy ponyvát, és kimondta a szót. A szamár azonban csak nézett a nagy, szomorú szemével. A fiú elszontyolodva visszatért a molnárhoz.

A legkisebb fiú egy esztergályoshoz került. Ő olyan szorgalmasan tanult, hogy a mestere búcsúzáskor egy zsákban lévő botot adott neki ajándékba. – Ez a bot a zsákból magától kiugrik, ha azt mondod: „Bot, ki a zsákból!” Addig megkergeti azt, akire ráparancsolsz, amíg le nem állítod: „Bot, vissza a zsákba!”

A fiú hazafelé szintén megszállt a fogadóban. A fogadós megsejtette, hogy a zsákban valami értékes lapulhat. A fiú azonban okos volt: úgy tett, mintha mélyen aludna, és fülelt. Éjjel a fogadós lábujjhegyen odalopakodott a zsákhoz. A fiú hirtelen felkiáltott: – Bot, ki a zsákból! – A bot kiugrott, és a fogadós hátán kezdett kopogni.

– Jaj, jaj, állj meg! – kiabált a fogadós. – Mindent visszaadok! – A fiú kérte, hogy hozza elő az asztalkát és az aranyat köhögő szamarat. A fogadós sietve megtette. Akkor a fiú azt mondta: – Bot, vissza a zsákba! – A bot azonnal engedelmeskedett.

Másnap a legkisebb fiú hazavitte a két kincset. Az apja és a fivérei hitetlenkedve fogadták, de ő letette az asztalt, és kimondta: – Terülj, terülj, asztalkám! – Az asztal megtelt ételekkel. Aztán kiterített egy ponyvát, és a szamár aranyat köhögött.

Összejöttek a rokonok, és hatalmas lakomát csaptak. A két idősebb fiú is hazatért az apjukhoz, aki bocsánatot kért tőlük. A szabó pedig soha többé nem szidta a fiait. A családban mindig volt elég étel, arany és öröm.