Az égig érő fa

Élt egyszer egy öreg király, s annak három fia: a két idősebb bátor volt a szóban, de lusta a tettben, a legkisebb pedig csendes volt és szerény, mégis nála volt a legtöbb kitartás mind közül. Egy reggel az egész udvar arra ébredt, hogy az éjszaka folyamán egy csodálatos fa nőtt ki a palota kertjében. Törzse vastagabb volt egy toronynál, koronáját pedig felhők takarták, mert olyan magasra nyúlt, hogy senki nem látta a tetejét.

Az öreg király napokig nézte a fát, míg végül azt mondta: – Aki felmászik rá, és hírt hoz nekem arról, mi van a csúcsán, azé lesz a fele országom. Elsőként a legidősebb fiú indult neki, tarisznyával a hátán és nagy hetvenkedéssel a szájában. Mászott egy napig, mászott kettőig, de a harmadikon elfáradt a karja, s inkább visszafordult. Hazatérve úgy tett, mintha járt volna a tetején, de bizony a fa alsó ágainál sem jutott sokkal messzebb.

Ezután a középső fiú próbálkozott, aki még az elsőnél is hangosabban dicsekedett. Ő is nekivágott, ám amikor a felhők közé ért, és lenézett, úgy elszédült a magasságtól, hogy sietve lekúszott, és ő is szép mesét eszelt ki hazafelé menet. A király szomorúan csóválta a fejét, hisz egyik fia sem hozott igazi választ.

Végül a legkisebb királyfi állt apja elé. – Engedj el engem is, édesapám – kérte szelíden. – Nem baj, ha soká tart, én nem fordulok vissza addig, míg a fa tetejére nem érek. Bátyjai gúnyosan nevettek rajta, de a király beleegyezett. A fiú útravalót kapott, egy darab kenyeret és egy kis szárított húst a tarisznyájába, azzal nekivágott a hosszú mászásnak.

Napokig kapaszkodott ágról ágra, míg egyszer csak egy fényes, vörösesbarna világba ért: körülötte minden rézből volt, a fák, a virágok, még a harmat is csillogott, mint a réz. Egy rézkastély előtt szomorú hercegnő üldögélt, akit egy mérges sárkány tartott fogva odabent. A királyfi nem ijedt meg, előhúzta a kardját, és hosszú, kemény küzdelem után elűzte a fenevadat. A hálás hercegnő egy fényes rézágat adott neki emlékül, és elmesélte, hogy följebb, az ezüstországban él a testvére.

A fiú tovább mászott, és valóban egy ezüstös világba érkezett, ahol minden ág és levél úgy ragyogott, mint a holdfény. Itt egy még szebb hercegnőt őrzött egy még nagyobb sárkány, de a királyfi ezzel is szembeszállt, és győzedelmeskedett fölötte. Az ezüsthercegnő egy csillogó ezüstágat nyomott a kezébe, és biztatta, hogy még feljebb, az aranyországban találja a legkisebb, legszebb húgát.

Ismét napokig kapaszkodott, mire a fa legtetejére, egy vakítóan aranyló birodalomba ért. Ott várta a legszebb hercegnő, akit egy hétfejű sárkány őrzött féltve. A küzdelem itt volt a legnehezebb, de a királyfi bátorsága nem hagyta cserben, és végül ezt a sárkányt is legyőzte. Az aranyhercegnő könnyezve köszönte meg a szabadulását, egy aranyágat adott neki, és megígérte, hogy vár rá, amíg vissza nem tér érte.

A királyfi tudta, hogy ideje hazamenni, hiszen apjának hírt kellett vinnie mindarról, amit látott. Elindult hát lefelé a hosszú fán, zsebében a réz-, ezüst- és aranyággal, szívében pedig a boldog ígérettel.

Ám amikor félúton járt, észrevette, hogy a fa törzse recseg-ropog alatta: a két irigy báty ugyanis, mikor megtudták, hogy öccsük ilyen csodákra lelt odafent, féltékenységükben fejszével nekiestek a fa tövének. A királyfi gyorsan felkapaszkodott egy magasabb ágra, de a fa hamarosan derékba tört, s ő ott ragadt a magasban, minden út nélkül lefelé.

Szerencséjére egy hatalmas griffmadár repült arra, aki megsajnálta a bajba jutott fiút. – Felviszlek a hátamon egészen a földig – mondta a madár –, de az úton enned kell adnod, valahányszor jobbra fordítom a fejem. A királyfi beleegyezett, felült a széles hátára, és valahányszor a madár jelzett, egy-egy darab húst vagy kenyeret adott neki a tarisznyájából, mígnem az egész út végén lágyan földet értek.

Hazafelé menet a bátyjai szégyenkezve vallották be, mit tettek, a királyfi pedig, jó szívéhez híven, megbocsátott nekik. Előhúzta a réz-, ezüst- és aranyágat, hogy bizonyítsa apjának: mind igaz volt, amit odafent látott. A király büszke volt legkisebb fiára, és nyomban üzent az aranyhercegnőnek, aki hű maradt ígéretéhez.

Nagy lakodalmat csaptak, hetedhét országra szólót, s a legkisebb királyfi attól fogva boldogan élt szép aranyhercegnőjével. Ha azóta sem haltak meg, talán még ma is élnek.