A rút kiskacsa

Nyár volt, meleg és zöld, a tóparti nádas halkan zizegett a szélben. A nádasban, egy puha fészekben, egy kacsamama ült mozdulatlanul a tojásain, és türelmesen várta, hogy kikeljenek a fiókái.

Egy reggel apró reccsenések hallatszottak, és sorra megrepedtek a tojáshéjak. Aranysárga, pihés kiskacsák bontakoztak ki egyik a másik után, és boldogan csipogtak az anyjuk körül.

De az egyik tojás nagyobb volt a többinél, és sokáig nem történt vele semmi. Amikor végre megrepedt, egy különös kis jószág kászálódott ki belőle: szürke volt, esetlen, sokkal nagyobb, mint a testvérei, és cseppet sem hasonlított rájuk.

– Milyen furcsa ez az egy – csodálkoztak a többi kacsák az udvaron. Az anyakacsa egy pillanatig maga is elgondolkodott, aztán megsimogatta a szárnyával. – Nem számít, milyen a formája – mondta gyengéden. – Az én fiam, és szeretni fogom.

Amikor kivezette apróságait az udvarra, a többi állat összesúgott. – Nézzétek azt a nagyot, milyen ügyetlen! – kotkodácsolta az egyik tyúk, egy kacsa pedig a nyakát nyújtogatva csúfolódott: – Ez aztán nem szépség, az biztos!

Napról napra rosszabb lett a helyzet. A többi kiskacsa félrelökte az útból, még a testvérei is elfordultak tőle, és senki nem akart mellette úszni. A kiskacsa szíve egyre nehezebb lett, bár nem értette, mit vétett.

Egy este, amikor mindenki aludt, csendben elindult, és otthagyta az udvart. Egy nagy mocsárhoz ért, ahol vadludak pihentek a nádasban, de alighogy leheveredett közéjük, puskaropogás hasította át a levegőt, és ijedten menekült tovább, egyre messzebb, egyedül.

Vándorlása egy öregasszony kis kunyhójához vezette, ahol egy macska és egy tyúk élt. – Tudsz-e tojást tojni? – kérdezte a tyúk. – Vagy dorombolni, mint a macska? – Egyiket sem – felelte szomorúan a kiskacsa. – Csak úszni szeretnék, és a víz felszínén ringatózni. – Az meg mire jó? – csodálkoztak azok, és a kiskacsa érezte, hogy itt sem való.

Így hát újra útnak indult, egyedül. Az ősz hideg szelet hozott, a fák levelei kavarogva hullottak, és a kiskacsa egyre fáradtabban, egyre magányosabban vándorolt tovább, tóról tóra.

Aztán eljött a tél, és a víz jéggé dermedt körülötte. Egy éjjel majdnem odafagyott a jégbe, de reggel egy arra járó ember rátalált, kiszabadította, és hazavitte magával a meleg házba, hogy megmentse.

A kiskacsa félénken meghúzta magát a ház sarkában, de az idegen zajoktól és a nagy mozgástól úgy megijedt, hogy kereket oldott, és inkább visszaszökött a fagyos szabadba. Kemény tél volt, magányos és hosszú, de ő kitartott, és várta a tavaszt.

Amikor végre felmelegedett a levegő, és a jég szép lassan elolvadt, a kiskacsa észrevette, hogy szárnyai megerősödtek, tollazata pedig sűrűbbé, fényesebbé vált. Most már hosszan, magabiztosan tudott repülni, ahogy korábban sosem.

Egyik nap egy csillogó tóhoz ért, és a víz túlsó partján három hattalmas, hófehér madarat pillantott meg: gyönyörű hattyúkat, ahogy méltóságteljesen siklottak a víz tükrén. Valami ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy közelebb menjen hozzájuk, még ha el is kergetik – jobb, gondolta, egyszer melléjük állni, mint örökké egyedül és csúnyán élni.

Óvatosan leereszkedett a vízre, és lehajtotta a fejét, várva, hogy a hattyúk elzavarják. Ám amikor lenézett a víz csendes tükrébe, nem azt a szürke, esetlen madarat látta, akihez hozzászokott – hanem egy karcsú, hófehér hattyút nézett vissza rá onnan.

A hattyúk örömmel úszták körbe, mintha mindig is közéjük tartozott volna. A parton játszó gyerekek felkiáltottak: – Nézzétek, egy új hattyú érkezett, és milyen szép, a legszebb mind közül!

A hajdani kiskacsa boldogan hajtotta a szárnya alá a fejét, és most már tudta: sosem az számított, milyennek született, csak az, hogy a szíve végig szép és jó maradt. Attól kezdve minden nap ott úszott a többi hattyúval, szabadon és szeretetben.