A három kismalac

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy anyakoca három kismalacával egy réten túli tanyán. A kismalacok szépen felcseperedtek, és eljött a nap, amikor édesanyjuk így szólt hozzájuk: – Itt az ideje, gyermekeim, hogy elinduljatok a nagyvilágba, és mindegyikőtök felépítse a saját házát. Vigyázzatok magatokra, és óvakodjatok a nagy, szürke farkastól! A három kismalac megölelte édesanyját, aztán nekivágott az útnak, ki-ki a maga irányába.

Az első kismalac nem szeretett sokat dolgozni. Alig ért ki a mezőre, amikor egy szalmával megrakott szekeret pillantott meg. – Ejnye, ennél jobb sem kell! – kiáltott fel vidáman, és néhány óra alatt össze is tákolt magának egy szalmaházikót. Amint elkészült, már rohant is játszani a napsütötte mezőre, ahelyett hogy tovább erősítette volna a házikóját.

A második kismalac egy kicsit körültekintőbb volt. Vesszőt és vékony ágakat gyűjtött az erdő szélén, és azokból font-fűzött magának egy takaros kis kunyhót. Erősebb volt, mint a szalmaház, ám bizony ezen is átfújt a szél, ha nagyon nekiveselkedett. Ő is hamar végzett, és már szaladt is a testvéréhez játszani.

A harmadik kismalac azonban másképp gondolkodott. – Én olyan házat építek, amelyet se szél, se vihar, se ordas farkas nem tud ledönteni – mondta magában, és nekilátott a munkának. Napokon át hordta a téglát, kavarta a habarcsot, rakta sorba a falakat, míg testvérei kint hancúroztak a napsütésben, és jókat nevettek rajta, amiért ilyen sokáig bajlódik.

Egy este, amikor az első kismalac már javában készülődött lefeküdni szalmaházikójában, kopogtatás hallatszott az ajtón. – Kis malac, kis malac, engedj be hozzám! – szólalt meg egy mély, morgó hang. A kismalac az ablak résén kikukucskált, és egy nagy, szürke farkast pillantott meg, éhesen csillogó szemekkel. – Dehogy engedlek be, dehogy engedlek be, a bajuszom szálánál fogva sem! – kiáltotta remegő hangon.

– Akkor fújok, fújok, míg csak be nem dől a házad! – mordult fel a farkas. Nagy levegőt vett, és úgy fújt, hogy zúgott bele az egész rét. A szalmaházikó falai megremegtek, a teteje megemelkedett, aztán egy szempillantás alatt szerteszét repült minden szalmaszál. Az első kismalac se szó, se beszéd, kirohant, és ahogy a lába bírta, úgy futott a testvéréhez, a vesszőházikóba.

Alig zárták be maguk mögött az ajtót, már hallatszott is kívülről a farkas nehéz lépte. – Kis malacok, kis malacok, engedjetek be hozzám! – kérlelte mézesmázosan. – Dehogy engedünk be, dehogy engedünk be, a körmünk hegyénél fogva sem! – kiabálta most már mindkét kismalac egyszerre. – Akkor fújok, fújok, míg csak be nem dől a házatok! – felelte a farkas, és teleszívta a tüdejét. Fújt egyet, fújt kettőt, és a vesszőkunyhó recsegve-ropogva összedőlt, akár egy kártyavár.

A két megrémült kismalac erre nem is gondolkodott sokat, egyenesen a harmadik testvérükhöz rohant, a szilárd téglaházba. Alig léptek be, már be is reteszelték az ajtót, és lihegve meséltek a farkasról. A harmadik kismalac megnyugtatta őket: – Ne féljetek, ezt a házat nem fújja el, mert minden téglája szorosan a helyén van.

Nemsokára odaért a farkas is, és most már mindhárom kismalacnak szólt fenyegetőn: – Kis malacok, kis malacok, engedjetek be hozzám! – Dehogy engedünk be, dehogy engedünk be, a farkunk göndör végénél fogva sem! – kiáltották bátran mind a hárman. A farkas erre nagyot fújt, aztán még egyet, és még egyet, míg egészen belepirult – de a téglaház meg se rezdült, csak állt szilárdan, mint a szikla.

A farkas dühösen körbejárta a házat, és egyszer csak megpillantotta a kéményt. – Ha az ajtón nem jutok be, majd bejutok a tetőn! – gondolta magában, és felkapaszkodott a háztetőre. A kismalacok azonban résen voltak: meghallották a kaparászást odafent, és gyorsan egy nagy fazék vizet tettek a tűzhelyre, hadd forrjon fel szaporán.

Ahogy a farkas beereszkedett a kéménybe, egyenesen a forrón gőzölgő fazékba pottyant. Akkorát rikkantott ijedtében, hogy a fák levelei is megremegtek tőle, aztán egy szempillantás alatt kipattant a fazékból, ki a kéményen, és úgy elszaladt, ahogy a lába bírta. Azóta sem látta arrafelé senki, és a kismalacok többé nem is hallottak felőle.

A két kisebbik testvér ezután megköszönte bátyjuknak, hogy befogadta őket, és megfogadták, hogy ők is olyan erős házat építenek maguknak. Segítettek egymásnak téglát hordani és falat rakni, és mire learatott a nyár, mindhárman szép, erős házban laktak egymás szomszédságában. Onnantól fogva minden este együtt vacsoráztak, és ha esett, ha fújt, nyugodtan hajthatták álomra a fejüket, mert tudták: a gondos munka mindig megtérül.