A csillagszemű juhász

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény juhászlegény, akinek olyan kék és ragyogó volt a szeme, mintha két csillag költözött volna belé. Az emberek, ha ránéztek, mind csak ezt mondták: „Nézzétek, ott megy a csillagszemű juhász!” Szegény volt, nem volt se háza, se földje, csak a subája és a furulyája, mégis boldogan terelte a nyájat a legelőkön.

Egy dúsgazdag gazdánál szolgált, akinek annyi juha volt, hogy magának sem tudta megszámolni, és annyi arany lapult a ládáiban, hogy csikorgott alatta a föld. Ez a gazda azonban fösvény volt, mint a sivatagi homok: soha senkinek nem fizetett szívesen, és minden ürügyet megragadott, hogy a szolgái bérét zsebre vágja.

Telt-múlt az idő, és a csillagszemű juhász egyszer csak odaállt a gazda elé. – Gazduram – mondta szelíden –, hét esztendeje hűségesen szolgállak, ideje volna, hogy megkapjam a béremet. A gazda összeráncolta a homlokát, gondolkodott egy sort, aztán ravasz mosollyal így felelt: – Van itt nekem száz nyulam. Ha egy egész napig úgy tudod őrizni őket a mezőn, hogy estig egy se vész el, nemcsak a béredet kapod meg, hanem a lányomat is hozzád adom feleségül.

Magában pedig azt gondolta a gazda: „Ez lehetetlen. Egy nyulat is alig lehet megfogni, hát még százat egy egész napig együtt tartani!” A juhász elszomorodott egy kicsit, de aztán vállat vont, és elindult a száz nyúllal a legelő felé, mert szavát adta, és állni is akarta.

Az úton egy öreg anyóka állta el az útját, hajlott hátú, fehér hajú, kedves szemű. – Miért lógatod az orrod, juhászlegény? – kérdezte. A juhász elmesélte a fogadást, mire az öregasszony elmosolyodott, és egy kis furulyát húzott elő a kendője alól. – Fogd ezt, fiam. Ha eljátszod rajta ezt a dallamot, minden nyulad, bárhová szaladt is, abban a pillanatban visszatér hozzád. Aztán, mielőtt a juhász megköszönhette volna, az anyóka eltűnt, mintha a szél vitte volna el.

Kiért a mezőre a juhász, és eleresztette a száz nyulat. Azok pedig, ahogy a nyulaknak szokásuk, egy szempillantás alatt szanaszét futottak, be az erdőbe, át a dombokon, mintha sosem lettek volna együtt. A juhász azonban nem ijedt meg, hanem leült egy kőre, ajkához emelte a kis furulyát, és rázendített. Alig csendült fel a dallam, mikor mindenfelől inaltak elő a nyulak, s hipp-hopp, körbeülték a juhászt, mintha soha el sem szaladtak volna.

A gazda a messzi dombtetőről leste a juhászt, és amikor meglátta, hogy a nyulak mind ott ugrándoznak körülötte, elsápadt. „Ezt meg kell akadályoznom” – gondolta, és hazasietett a feleségéhez. – Eredj ki a mezőre, vegyél egy nyulat a juhásztól, akár aranyért, akár szép szóért, csak hiányozzék egy estére! Az asszony kosarat vitt tele tojással meg pénzzel, és nagy hízelegve rá is vette a juhászt, hogy adjon neki egy nyulat.

Alighogy az asszony a kosárba tette a nyulat és elindult vele hazafelé, a juhász elővette a furulyáját, és belefújt. A nyúl abban a szempillantásban kiugrott a kosárból, és uzsgyi, vissza is iramodott a többihez. Szaladt utána szegény asszony, ahogy csak a lába bírta, át az árkon, bele egy pocsolyába, míg végül lihegve, sáros szoknyával, nyúl nélkül állított haza.

A gazda erre a szolgálóját küldte ki, még több pénzzel, még szebb szavakkal. De ugyanaz történt vele is: alig ért a kosárban a nyúl a mező széléig, a juhász furulyaszavára kiugrott, és a szolgálólány is csak kifulladva, tövisektől összekarcolva ért haza, nyúl nélkül, de egy jó adag nevetnivalóval a falu számára.

Már esteledett, a gazda pedig egyre kétségbeesettebb lett, ezért végül a saját lányát küldte ki. A lány szelíden odalépett a juhászhoz, és megkérte, adjon neki egy nyulat, cserébe egy csók fejében. A juhász, akinek a szeme még a csillagoknál is szebben ragyogott a lemenő nap fényében, elpirult, de teljesítette a kérést, és a lány boldogan indult haza a kosárral.

Ám a mező szélén ő is hallotta a furulya hangját, és a nyúl az ölében megrezzent, majd egy szökkenéssel kiugrott, s vissza is szaladt a többihez. A lány nem haragudott, sőt, nevetve szaladt utána, és mire visszaért a juhászhoz, alaposan kifulladt, de a szeme csillogott, mint azé, aki most fedezett fel valami nagyon kedveset. Leültek egymás mellé a fűbe, és amíg a nyulak köröttük legelésztek, a lány elmesélte, mennyire csodálja a juhász okosságát és jóságát.

Estére mind a száz nyúl együtt volt, egy sem hiányzott. A gazda, hiába forgatta a fejében, hogyan bújhatna ki az ígérete alól, kénytelen volt beismerni, hogy a juhász becsülettel megnyerte a fogadást. Összehívta hát az egész házanépét, és nagy sóhajtva kimondta: a juhász megkapja a bérét, és feleségül veheti a lányát is.

A lány pedig, amikor ezt meghallotta, boldogan borult a csillagszemű juhász nyakába, hiszen ő már rég eldöntötte, hogy nem is kívánhatna magának különb férjet. Nagy lakodalmat csaptak, hét határ népe táncolt rajta hét napon és hét éjszakán át.

A csillagszemű juhászból idővel maga is gazda lett, de sosem feledte, milyen volt szegénynek és kiszolgáltatottnak lenni: a maga szolgáit mindig igazságosan, jó szívvel fizette. És ha valaki megkérdezte tőle, honnan a neve, csak mosolygott, és fölnézett az égre, ahol – mondják – két csillag azóta is kicsit fényesebben ragyog, mint a többi.