Hófehérke és Rózsapiros

Egyszer volt, hol nem volt, egy erdő szélén, kicsi házikóban élt egy özvegyasszony a két lányával. A házikó előtt kert volt, a kertben két rózsafa. Az egyiken fehér, a másikon piros rózsák nyíltak. Az asszony a két kislányt ezekről a rózsákról nevezte el: az egyiket Hófehérkének hívták, a másikat Rózsapirosnak.

Olyan jó gyerekek voltak, hogy párjukat keresve sem találtál volna sehol. Hófehérke csendes volt, szeretett a tűz mellett üldögélni és könyvet olvasni. Rózsapiros pedig a mezőn szaladgált, virágot szedett, pillangót kergetett. De úgy szerették egymást, hogy ha kéz a kézben mentek, mindig ezt mondogatták: – Soha, de soha nem hagyjuk el egymást!

Az anyjuk meg hozzátette: – Ami a tiéd, osszátok meg egymással.

Sokszor kószáltak kettesben az erdőben, és az állatok sosem bántották őket. A nyuszi a kezükből ette a káposztalevelet, az őzike a közelükben legelt, a madarak pedig énekeltek nekik a fák ágain. Ha besötétedett, mindig időben hazaértek. Ha mégis az erdőben maradtak éjszakára, a puha mohán összebújva aludtak, és semmi rossz nem történt velük.

Egy este, amikor a tűz vidáman pattogott a kandallóban, hirtelen kopogtattak az ajtón. Rózsapiros kinyitotta, és hátrahőkölt: egy nagy fekete medve dugta be a fejét! Visított egyet, Hófehérke meg az anyjuk háta mögé bújt.

De a medve szelíden megszólalt: – Ne féljetek! Nem bántalak titeket. Csak nagyon fázom, szeretnék egy kicsit felmelegedni.

– Gyere be, szegény medve – mondta az asszony. – Feküdj a tűz elé, de vigyázz a bundádra, nehogy megperzselődjön!

A gyerekek lassan megbarátkoztak vele. Kiverték a havat a bundájából, játszottak vele, megcibálták a szőrét. Ha a medve nagyon eltúlozta a mókát, ők nevetve ezt mondták: – Hát te milyen nagy ember vagy!

Ettől fogva a medve minden este eljött. Amikor aztán megjött a tavasz, azt mondta Hófehérkének: – Most el kell mennem, és egész nyáron nem jöhetek vissza. Gonosz törpék vannak a hegyekben, és ellopják a kincseimet. Télen, amikor a föld befagy, nem tudnak előbújni a föld alól, de most kijönnek a napra.

Hófehérke szomorúan nyitotta ki neki az ajtót. A medve átfurakodott a keskeny nyíláson, és a kilincs egy pillanatra megakasztotta a bundáját. Hófehérke úgy látta, mintha arany csillant volna meg alatta, de nem lehetett biztos benne. A medve gyorsan elszaladt az erdőbe.

Nem sokkal később az anyjuk elküldte a lányokat az erdőbe száraz gallyakért. Egy kidőlt fa mellett valami ugrált a fűben, de nem tudták megmondani, mi az. Közelebb mentek, és egy aprócska törpét láttak, ráncos, öreg arccal és hosszú, hófehér szakállal. A szakálla beszorult a fatörzs hasadékába, és a törpe kapálózott, mint egy kutya a pórázon.

– Mit bámultok ott, ti ügyetlenek? – ripakodott rájuk. – Nem segítenétek?

– Hogy kerültél ebbe a bajba, kis emberke? – kérdezte Rózsapiros.

– Fát akartam hasogatni a konyhámhoz – morgott a törpe –, de a fejsze kicsúszott, a fa összezárult, és a szép szakállam benne maradt. Ti meg csak álltok és vihogtok!

A lányok teljes erejükkel húzták, de nem boldogultak. – Szaladok segítségért – mondta Rózsapiros. – Dehogy szaladsz! – förmedt rá a törpe. – Úgyis túl sokan vagytok!

Hófehérke előhúzta az ollót a zsebéből, és levágta a szakáll végét. A törpe, amint kiszabadult, felkapott egy zsák aranyat, amit a gyökerek között rejtegetett, és dühösen dörmögte: – Nyomorult népség, levágtátok a pompás szakállamat! Hogy vigyen el titeket a manó! – Azzal vállára vetette a zsákot, és ügyet sem vetve a lányokra, elment.

Egy idő múlva a lányok halat akartak fogni a patakban, hogy legyen vacsora. Közelebb érve egy nagy szöcskére emlékeztető valamit láttak a víz felé ugrálni. Odafutottak, és ismét a törpét ismerték fel.

– Hová indultál? – kérdezte Rózsapiros. – Csak nem a vízbe akarsz ugrani?

– Nem vagyok bolond! – kiáltotta a törpe. – Nem látjátok, hogy ez a halacska engem húz be?

A törpe horgászott, de a szakálla belegabalyodott a zsinórba. Egy nagy hal harapott rá a horogra, és a gyenge kis ember nem tudta kihúzni. Hiába kapaszkodott a nádba, a hal vitte magával.

A lányok sietve segítettek, de a szakáll és a zsinór összegubancolódott. Hófehérke megint elővette az ollót, és levágott egy kis csomót a szakállból. A törpe kiabálni kezdett: – Hát nem elég volt, hogy egyszer megnyírtátok a szakállamat? Most megint le kell vágnotok? Így nem mutatkozhatom a társaim előtt! – Azzal felkapott egy zsák gyöngyöt a nádból, és szó nélkül eltűnt.

Pár nap múlva az asszony a lányokat a városba küldte cérnáért, tűért és zsinórért. Az úton nagy sziklákkal teli rét mellett mentek el, és fent a levegőben egy nagy madár keringett. Egyre lejjebb ereszkedett, majd egyszer csak lecsapott egy szikla mellé, és éles sikoly hallatszott.

A lányok odarohantak, és szörnyülködve látták, hogy a sas karmai között a régi ismerősük, a törpe vergődik. A lányok erősen megragadták a törpét, és addig húzták, amíg a sas végül elengedte a zsákmányt.

Amikor magához tért a törpe, rémülten kiáltotta: – Nem bánhattatok volna velem kíméletesebben? Szétszakítottátok a kabátomat, ti ügyetlenek! – Azzal felvett egy zsák drágakövet, és a sziklák mögé iszkolt.

A lányok már megszokták a hálátlanságát. Elmentek a városba, a dolgukat elvégezték, és hazafelé ugyanazon az úton jöttek. A rét közepén meglepték a törpét, aki a tiszta kis helyen ragyogó drágaköveit rakosgatta szét, mert nem gondolta, hogy valaki erre jár.

A késő délutáni nap sugarai megcsillantak a kövek fényében, és olyan szép színekben tündököltek, hogy a lányok megálltak, és csodálkozva nézték.

– Mit álltok itt tátott szájjal? – kiabált a törpe, és az arca vörös lett a haragtól. Még mondani akart valamit, de ekkor hirtelen mordulás hallatszott, és egy fekete medve ugrott elő az erdőből.

A törpe ijedten ugrott fel, de már nem volt ideje elbújni a barlangjába. – Kedves medve úr! – könyörgött. – Kíméljen meg! Odaadom az összes kincsemet! Nézze ezeket a szép köveket! Hagyja meg az életemet! Egy ilyen kis sovány falat, mint én, nem is ízlene magának. Itt van ez a két gonosz lány, azokat fogja meg inkább!

A medve azonban nem törődött a beszédével. Egyetlen mancsütéssel elhallgattatta a gonosz törpét, aki ijedtében ott helyben elnémult, és többé nem mozdult.

A lányok megijedtek, és futni akartak, de a medve utánuk szólt: – Hófehérke, Rózsapiros, ne féljetek! Várjatok, veletek megyek!

Felismerték a hangját, és megálltak. Amikor a medve odaért hozzájuk, a bundája hirtelen lehullt róla, és ott állt előttük egy szép, aranyruhás királyfi.

– Én vagyok egy király fia – mondta. – Ez a gonosz törpe elvarázsolt, és ellopta a kincseimet. Medvének kellett lennem az erdőben, amíg a törpe hatalma meg nem tört. Most megkapta a büntetését, és én újra szabad vagyok.

Hófehérke hozzáment a királyfihoz, Rózsapiros pedig a királyfi testvéréhez. A törpe kincseit is elosztották maguk között. Az öreg anyjuk békességben élt a lányaival, még sok-sok évig. A két rózsafát pedig magukkal vitték, és a palota ablaka előtt ültették el. Minden évben fehér és piros rózsák virágoztak rajtuk.