Jónás és a cet

Réges-régen élt egy ember, akit Jónásnak hívtak. Jónás Isten szolgája volt, és egy nap különös feladatot kapott: el kellett mennie egy messzi nagyvárosba, Ninivébe, hogy megmondja az ott élőknek, legyenek jobbak és kedvesebbek egymáshoz.

Jónás azonban nagyon megijedt ettől a feladattól. Nem akart elmenni Ninivébe, ezért úgy döntött, inkább elszökik. Lesietett a kikötőbe, és felszállt egy hajóra, amely éppen az ellenkező irányba, egy messzi városba indult.

Azt hitte, ha elég messzire hajózik, mindenki elfelejti a feladatát, és őt magát is. De bármerre menekülünk is, a szívünk mélyén mindig tudjuk, mit kellene tennünk.

Alig hagyta el a hajó a kikötőt, az ég hirtelen elsötétült. Hatalmas szél kerekedett, a hullámok akkorára nőttek, mint a házak, és a hajó ide-oda dobálódott a tengeren, mint egy apró dióhéj.

A tengerészek rémülten kiabáltak, imádkoztak, és mindent a vízbe dobáltak, hogy könnyebb legyen a hajó. Jónás pedig lement a hajó gyomrába, összegömbölyödött egy csendes sarokban, és mélyen elaludt.

A hajó kapitánya lesietett hozzá, és megrázta a vállát. – Hogy alhatsz most? – kérdezte. – Imádkozz te is, hátha a te Istened megmenti a hajónkat!

A tengerészek ekkor sorsot húztak, hogy kiderítsék, ki hozta rájuk ezt a nagy bajt. A sors Jónásra mutatott. – Mondd el, ki vagy, és miért történik mindez velünk! – kérték.

Jónás lehajtotta a fejét. – Én vagyok az oka – mondta csendesen. – Megszöktem a feladatom elől, amit Istentől kaptam. Ha engem a tengerbe tesztek, elcsendesedik a vihar, és ti megmenekültök.

A tengerészek eleinte nem akarták ezt megtenni, minden erejükkel eveztek, hogy partot érjenek, de a vihar egyre csak erősödött. Végül, nagyon szomorúan, óvatosan a vízbe engedték Jónást.

És íme, abban a pillanatban, ahogy Jónás a hullámok közé ért, a szél elcsendesedett, és a tenger olyan sima lett, mint egy tükör.

Jónás azonban nem süllyedt a mélybe. Isten egy hatalmas cetet küldött érte, amely kitátotta a száját, és egyetlen mozdulattal, sértetlenül nyelte le egészben.

Jónás ott ült a cet gyomrában, sötétben és csendben, három napon és három éjjelen át. Félt, de közben hálát is érzett, amiért életben maradt.

A sötétségben imádkozni kezdett. – Bocsáss meg nekem – suttogta –, amiért elfutottam előled. Ha kiszabadulok innen, megteszem, amit kértél tőlem.

Isten meghallotta Jónás imáját. A harmadik napon a nagy cet felúszott a part közelébe, kinyitotta a száját, és Jónást szépen kiköpte a puha homokra.

Jónás egy darabig csak feküdt ott a napfényben, és alig hitte el, hogy újra szárazföldön van. Aztán lassan felállt, és eszébe jutott, mi a dolga.

Ezúttal nem futott el. Egyenesen Ninivébe indult, bement a nagy városba, és hangosan elmondta mindenkinek, amit Isten üzent: legyenek jobbak, hagyjanak fel a rosszal, és béküljenek ki egymással.

Ninive lakói meghallgatták Jónást. Meglepő módon nem nevették ki, és nem küldték el – a legkisebbtől a legnagyobbig, még a király is elgondolkodott a szavain, és úgy döntöttek, tényleg jobbak lesznek.

Ez nagyon megörvendeztette Istent, hiszen pontosan ezt szerette volna: hogy az emberek jobb szívvel forduljanak egymás felé.

Jónás azonban, ahelyett hogy örült volna, inkább elszomorodott, és leült a város szélén egy dombra, hogy figyelje, mi lesz. Egy nagy levelű növény nőtt fölé, árnyékot adva neki, és Jónás megpihent alatta.

Másnap azonban a növény elszáradt, és Jónás a forró napon ismét elszomorodott, most már a növény miatt is.

Ekkor Isten szelíden megkérdezte tőle: – Miért szomorkodsz egy növény miatt, amit nem is te ültettél? Nem gondolod, hogy nekem is szívem van Ninive minden lakója iránt, még a gyerekek és az állatok iránt is?

Jónás elgondolkodott ezen, és megértette: mindenki megérdemli, hogy még egy esélyt kapjon a jóra – hiszen ő maga is éppen ilyen esélyt kapott.