Dániel az oroszlánok barlangjában

Réges-régen, egy messzi birodalomban élt egy Dárius nevű király, aki nagy hatalommal uralkodott sok-sok ember felett. A király mellett szolgált egy Dániel nevű bölcs és jóságos ember, akire mindenki felnézett, mert igazságos volt, és soha nem hazudott. Dárius annyira megkedvelte Dánielt, hogy őt akarta tenni legfőbb tanácsossá az egész országban.

Ez azonban nem tetszett a többi tanácsosnak. Irigykedtek Dánielre, és mindenáron el akarták veszejteni. Kémkedtek utána éjjel-nappal, hogy hibát találjanak a munkájában, de bármerre néztek, csak becsületet és tisztaságot láttak.

„Ezt az embert sosem fogjuk elkapni – mondták egymásnak –, hacsak nem a hite miatt.” Tudták ugyanis, hogy Dániel minden nap háromszor letérdel az ablakánál, és csendesen imádkozik Istenéhez. Kieszeltek hát egy csalárd tervet.

Elmentek a királyhoz, és hízelegve azt mondták neki: „Ó, nagy király, éljen örökké! Hozz egy olyan törvényt, hogy harminc napig senki ne kérjen semmit se embertől, se istentől, csakis tőled, felség! Aki mégis megszegi, azt vessék az oroszlánok vermébe.” Dárius, aki nem sejtette a csapdát, örömmel aláírta a parancsot, mert hízelgett neki a gondolat.

Amint Dániel meghallotta az új törvényt, nem ijedt meg, és nem is változtatott semmin. Bement a szobájába, kinyitotta az ablakát, és úgy imádkozott, ahogyan mindennap szokott, csendesen és bátran. Az irigy tanácsosok pontosan erre vártak, és titokban végig figyelték őt.

Diadalmasan rohantak a királyhoz. „Felség, Dániel nem tartja be a törvényt! Naponta háromszor imádkozik a saját Istenéhez!” Dárius szíve összeszorult a rémülettől, mert most döbbent rá, hogy kedves barátját csapdába csalták.

Egész nap azon törte a fejét, hogyan menthetné meg Dánielt, de az ország törvényét még a király sem változtathatta meg, ha egyszer aláírta. Estére a tanácsosok visszatértek, és követelték, hogy a parancsot hajtsák végre. Nagy szomorúsággal a király Dánielhez fordult, és azt mondta: „A te Istened, akit olyan hűségesen szolgálsz, mentsen meg téged!”

Ezután Dánielt bevezették az oroszlánok barlangjába, a bejáratot pedig nagy kővel zárták el. A király egész éjjel nem tudott aludni. Nem evett, nem pihent, csak sétált fel-alá a palotájában, és Dánielre gondolt.

Amint felkelt a nap, Dárius sietett a barlanghoz. Remegő hangon kiáltott be a kő mögé: „Dániel! Élő Isten szolgája! Meg tudott-e menteni téged a te Istened az oroszlánoktól?”

A barlang mélyéről nyugodt, szelíd hang válaszolt. „Élj örökké, király! Az én Istenem elküldte angyalát, aki becsukta az oroszlánok száját, és egyetlen karcolás sem esett rajtam, mert Isten látta, hogy ártatlan vagyok.” A király szíve megtelt örömmel, és azonnal parancsot adott, hogy vegyék le a nagy követ, és emeljék ki Dánielt a veremből.

Amikor Dániel kilépett a napfényre, mindenki láthatta, hogy valóban semmi baja nem esett, még a ruhája sem szakadt el. A király magához ölelte, és nagyon hálás volt, amiért barátja épségben megmaradt. Ezután megparancsolta, hogy azok, akik álnokul csapdát állítottak Dánielnek, kapják meg méltó büntetésüket, és többé senki ne bántsa az igaz embereket az országban.

Attól a naptól kezdve Dárius király nagy tiszteletben tartotta Dániel Istenét, és hírül adta az egész birodalomban, hogy mindenki becsülje azt, aki hűséges és őszinte marad, bármi történjék is vele. Dániel pedig ezután is minden nap békésen imádkozott az ablakánál, mert tudta, hogy sosincs egyedül.