Noé bárkája

Réges-régen, amikor a világ még egészen fiatal volt, az emberek elfeledkeztek arról, hogyan kell szeretetben és békében élni egymással. Csúnyán bántak egymással, és egyre több baj született a szívükben. Csak egyetlen ember maradt jóságos, aki mindig igyekezett helyesen cselekedni: Noénak hívták.

Isten szomorúan nézte, mi lett a világból, de amikor Noéra tekintett, öröm költözött a szívébe. „Te jó ember vagy, Noé – szólította meg egy csendes éjszakán. – Nagy árvíz jön majd a földre, ezért építs magadnak egy hatalmas hajót, egy bárkát. Legyen elég nagy, hogy beleférj a családoddal, és minden állatból egy párral, hogy senki ne vesszen el közülük.”

Noé megörült a bizalomnak, és másnap reggel munkához látott. Fát vágott, gerendákat faragott, és a fiaival együtt napról napra egyre magasabbra épült a bárka. Volt benne három szint, ajtó az oldalán, és egy kis ablak felül, ahonnan beszűrődött a fény.

A szomszédok gyakran megálltak, és nevettek rajta. – Ugyan, Noé, minek építesz hajót ott, ahol nincs is tenger? – kérdezgették. Noé csak mosolygott, és tovább dolgozott, mert bízott abban, amit hallott.

Amikor a bárka elkészült, Isten azt mondta Noénak, hogy gyűjtse össze a családját és az állatokat. Jöttek az oroszlánok és a nyuszik, az elefántok és a verebek, a zsiráfok és a hangyák, kettesével, ahogy Isten kérte. Noé a feleségével és a fiaival gondosan mindegyiket bevezette a bárkába, és mindenkinek talált helyet: a nagy állatoknak lent, a kicsiknek fent, a madaraknak a legfelső szinten.

Amikor mindenki bent volt, Noé bezárta a nagy ajtót, és aznap eleredt az eső. Esett, esett, egyre csak esett, negyven nap és negyven éjjel szakadatlanul, míg a víz felemelte a bárkát, és lassan még a legmagasabb hegyeket is elborította.

A bárka békésen ringatózott a hullámokon, mint egy nagy bölcső. Bent Noé és a családja minden nap etette az állatokat, friss szalmát terített nekik, és vigyázott, hogy mindenki jól legyen. Az oroszlán a bárány mellett feküdt, a bagoly a nyúl közelében aludt, mert odabent mindenki békében élt egymással.

Hosszú hónapokig tartott az utazás. Volt, hogy a gyerekek elfáradtak, és azt kérdezték: – Meddig leszünk még itt, apám? Noé ilyenkor megsimogatta a fejüket, és azt felelte: – Amíg Isten jónak nem látja, hogy kinyissuk az ajtót. Addig türelemmel várunk, és vigyázunk egymásra.

Egy napon aztán elállt az eső, és a víz lassan-lassan visszahúzódott. A bárka egyszer csak megbillent, majd megállt: egy hegy csúcsán akadt fenn, amit Ararátnak hívtak. Noé kinyitotta a kis ablakot, és kiengedett egy hollót, hogy megnézze, van-e már száraz föld valahol, de a holló csak körbe-körbe repült, és nem talált hová leszállnia.

Néhány nap múlva Noé egy galambot is útnak indított. A galamb sokáig repült, de mivel nem talált száraz ágat, visszatért a bárkához, és Noé óvatosan behúzta a szárnyánál fogva. Várt még egy hetet, aztán újra kiengedte a galambot.

Estefelé a galamb visszatért, és a csőrében egy friss olajfaágat hozott. Noé szeme felragyogott az örömtől. – Nézzétek! – kiáltotta a családjának. – A víz apad, hamarosan újra zöldell a föld! Még várt egy hetet, és amikor harmadszor is elengedte a galambot, az többé nem tért vissza, mert talált magának otthont a szárazföldön.

Isten ekkor szólt Noénak, hogy nyissa ki a bárka ajtaját, mert eljött az ideje, hogy mindenki kilépjen. Noé, a családja és az állatok boldogan léptek ki a napfényre, a puha, zöldellő fűre. Az állatok szanaszét futottak, repültek, ugráltak, hogy felfedezzék az új, tiszta világot.

Noé hálát adott azért, hogy mindannyian épségben megérkeztek. Ekkor, az égen, ahol az utolsó esőfelhők is szertefoszlottak, egy gyönyörű, sokszínű szivárvány jelent meg. Isten azt mondta Noénak, hogy ez a szivárvány lesz mindig az ígéret jele: hogy vigyáz a világra, és szereti azt.

Noé és a családja új életet kezdett a földön, és sosem felejtették el a hosszú utazást a bárkán, ahol mindenki – ember és állat – vigyázott egymásra, amíg el nem jött az új kezdet ideje.